Mysore

       A tizenkettedik században épült Belur és Halebid templomai volt az aznapi program. A Somnathpurban látott templommal együtt - ami száz évvel fiatalabb, ezek a Hoysala dinasztia leghíresebb megmaradt alkotásai. Egyidősek a Mysore városában, Chamundi dombon felépített templommal. Mysoreban és Somnathpurban már megcsodáltuk a Hoysalák építőművészetét, Belur "csak" a fokozás. Ezek a királyok nyolcszáz évvel ezelőtt nem véletlenül tették meg Belurt a fővárosuknak.

       Ahogy a viszonylag frissen épített útról lekanyarodunk Belur városába, izgalmas, színes forgatag kellős közepébe csöppenünk. Mintha az összes utca kirakodóvásár és piac lenne. Kecskéket, birkákat árulnak a gyümölcsös kocsik, agyagedények, alumínium fazekak és színes üveg karkötők társaságában, leginkább a földön, a boltok elé kirakodva, kiállítva. Mintha a meleg ellen kitelepítenék a boltokat a levegőre. Mindenki össze-vissza közlekedik. A férfiak rövid longijukat másképp kötik, mint az északiak. Ettől amolyan fürdés utáni állapot látszatát keltik. Egyszerűen az ágyékukon átvetve alsónadrágot kötnek a néhány méteres anyagból. Mintha egy óriási pelenkát hordanának. Ha nem lennének mind olyan vékonyak, óriás csecsemőnek gondolnád őket. A viselkedésük is erre utal. Teljes nyugalommal sétálgatnak az út közepén, bár meg kell hagyni, ez esetben akár járdaként tekinthetnek az úttestre, mert miután nincs rendes járda, a házak előtti helyeket elfoglalják az árusok, akik telerakják a földet minden kacattal, marad nekik az úttest. Ja, hogy az autók is ott közlekednek? Miért, nem férnek el? Vagy olyan nagyon sietős? Hát a turista nem ér rá? Nézegessen inkább, élvezze ezt a lüktető életet.

       Nagyon lassan, lépésben haladt az autó. Az áldozati virágot árulók szaporodásából gyanítottam, hogy közel lehet a látnivaló, amiért ide döcögtünk. Chennakeshwara templom. A városkában más látnivaló nincs, de ez mindenen túltesz. Hihetetlen érzés bemenni a kapun, aminek a tetejére később, a 16. században gopuramot építettek. Vörös háncsszőnyegek vezetnek a templomhoz, és köré is szőnyegeket fektettek.

       Középkori világba csöppenünk, amit 1117-ben kezdett el építeni Vishnuvardhana, Hoysala király. Százhárom év múlva az unoka fejezte be a templomvárost. A templom együttest a Hoysalák katonai győzelmeinek emlékére építették. Majdnem eredeti állapotában néz szembe a látogatóval.

       Amikor a mogulok elfoglalták, annyira meglepte őket a szépség, hogy nem mertek hozzányúlni. Pedig szépségépítészetben, vagy építészeti szépségekben a mogulok igazán otthon vannak. Itt nem verték le a templomokról a szobrokat, az emberalakokat, sőt az első ideérő mogul le sem merte írni a hely gyönyörűségét. Nem hitte, hogy van ember, aki elhiszi, hogy valami lehet ilyen csodálatos. A zömök épületek a csillag alaprajzú "Hoysala barokk" stílust képviselik. A középkori csoda talán az európai barokkhoz áll a legközelebb. Olyan tökéletesen kidolgozott, aprólékos szobrászmunka eredménye látható, amihez egy hét is kevés lenne, hogy egyenként megcsodáld.

       Hatszázötven elefántot formázó dombormű fut végig a frízeken, és mind másképp van megfaragva. Sormintaként követik itt is egymást az elefántok felett az élet jelenetei. Isten minden megjelenési formában, a mitológia a legapróbb részleteiben megfaragva. És az egyszerű emberek mindennapjai. A tánc, a vadászat, a tükröt tartó asszonyok olyan tökéletes szobrok, hogy az már árt a szemnek. A zömök tömbhöz nagyobb előugró pilléreket, szentély előcsarnokokat építettek úgy, hogy az összetartozásuk nyilvánvaló legyen. Gyönyörű szobrok adják a templom eresztámasztóit. Erotikus nőszobrok tartják az ereszt. Karcsú, nagy mellű csábos tekintetű elefánt csípejű istennők. A tökéletes egység képét sugározza minden részlet.

       A főépületnek három kapuja van. A keleti kaputól különböző frízekkel indul egy korlátos mellvéd. Mögötte legalább hatvan istennő szobor. Mind más. Mindegyik bejáratnál áll egy pavilon. Természetesen ezen is szobrok vannak és a Hoysala família címere, a stilizált tigris, akit a legenda szerint Sala nevű ősük ölt meg.

       Aztán ha az ember kicsit beájulta magát a templom belsejébe, ledöbben az újabb csodán. A félhomályos belsőkben mintha esztergálták volna a sima márványoszlopokat. Legtöbbjükön a különleges faragásokat és berakásokat meg se lehet számolni. És a szentélyekben lévő istenszobrok kérdőn lesnek ki rád sötét kamrájukból. Boldog mosollyal nyugtázzák, hogy el vagy alélva ettől a csodavilágtól, ahol ők a főszereplők.

       Valóban tátva maradt a szánk, és már pazarlásnak éreztük, hogy mindez egy helyben van, eredeti állapotában. Nem kellett hozzányúlni. Állja az időjárás és a történelem viharait. Remélem, a huszonegyedik század felelőtlen embere se tesz majd óriási károkat benne.