A kor és korom

       Az életet megélni sokféleképpen lehet. Igazán társsal jó. Jó társsal a legjobb. Hogy mit jelent a jó társ, mindenki maga dönti el. Szerencse is kell hozzá, tény. Az ember eleve társas lény. Akkor boldog, ha minden apróságon osztozhat valakivel. Az élményeken is. Úgy érzem, szerencse dolgában a tökéletes társ megtalálásában nincs okom panaszra. Értem és megértem a párom, úgy érzem ez fordítva is igaz. Egyikünk sem vágyik olyan felesleges dolgokra, amelyek legfeljebb az irigyek táborát szaporítják, de igazi boldogságot nem nyújtanak. Inkább a közös élmények gyűjtögetésében voltunk mindketten érdekeltek. Egész életünkben jártuk a világot. Amikor még nagyon keményen dolgoztunk, a feszített munkatempó mellett az utazásaink során gyorsan, sokat akartunk látni. Annyi időnk nem volt a felkészülésre, mint manapság van. Akkor rengeteg dolog számított újdonságnak, ami mára nem hat meglepetésnek.

       Legelső útjaink óta minden este naplót írtam a napi történésekről. És mert a rácsodálkozás, a furcsaságok, vagy az értetlenség egyúttal a különlegességet jelentette számomra, a gondolataimat, érzéseimet is mindig papírra vetettem. Időnként a látottakon humorizálva, időnként sajnálkozva, megdöbbenve vagy naivan. És teleraktam kérdőjelekkel a naplókat, hogy majd, ha lesz időm, otthon utánanézzek dolgoknak, amik megérintettek. A naplókban tehát az akkor, abban a környezetben és időben látottak, az érzéseim, és a véleményem is benne van. A kor és a korom.

       Teltek az évek, gyűltek a naplók. Ezalatt keményen dolgoztunk, nem jutott idő a naplók átolvasására sem, nemhogy utánanézzek a kérdőjeleknek. Később valami visszaemlékezés során, vagy tények, adatokról való vitákban a bizonyítás okán előkaptam néhányat, néha társaságban is. És jókat nevettünk, vagy döntöttünk el vitatott dolgokat, mert a napló volt a "tudásház", amelyekben még azt is leírtam precízen, milyen úton, vagy mennyiért jutottunk be egy kiállításra, egy hangversenyre. Néha írástudó emberek is hallgattak belőle részleteket. Volt, akit nem a vita tárgya érdekelt, hanem az írás stílusa. Miért nem írod meg ezeket a naplókat? - kérdezték. Egy kis utánanézés, csoportosítás, beleadod önmagadat, néha megdöbbentően nyers őszinteségedet, a benned lévő szeretetet és érdekes könyvet írhatnál. Hát így kezdődött.

       Megtanultam használni a számítógépet, és attól kezdve csendben és sokat ültem a gépnél. Könyveket szereztem be, hozzáolvastam a naplóimhoz. Egy idő után észrevettem, hogy már szinte csak olyan regényeket olvasok, amelyeknek a helyszíne egy általam is ismert város vagy ország. Lassan jobban érdekelt a környezet, mint a cselekmény. Amikor ismerős helyen játszódó történetet olvastam, lehunytam a szemem és filmszerűen láttam magam előtt a terepet, a történések színhelyét. A szereplők mindig is a fejemben voltak. Vizuális vagyok, néha feleslegesnek tűnő apró részleteket jegyzek meg és raktározok el a fejemben. Amíg nem látom magam előtt a szereplőket, gyűjtöm fejemben az információkat, milyennek képzelem őket. Néha csalódok, ha a cselekmény nem stimmel az általam már bevésett képpel. Ennél már csak az a rosszabb, ha olyan filmet látok, aminek az eredetijét olvastam, és másnak képzeltem a figurákat vagy a környezetet. Pedig ez csak azt bizonyítja, hogy a rendező tükrében más volt, mást tartott fontosnak, mint én.