Delhi

       Ebéd után tehát az Akshardham Swaminarayan vadonatúj templomóriáshoz mentünk. Ugyanaz a hindu irányzat építette, amelyiknek a templomában Ahmadabadban voltunk. A "másféle hindu" templomban. Ez az építmény azonban túlnőtt a templom szerepen. Inkább a jelenkor egyik csodája akart lenni. A felhajtás is akkora volt körülötte. Millió biztonsági őr, és rosszul működtették a "pénzkeresést" is. Fotózni csak kilométeres távolságból lehetett az országútról, viszont a fotóalbum - amit ajánlgatnak, hogy vedd meg, mert tele van apró részletekkel - éppen elfogyott, és még nem jött meg az utánpótlás. Szóval a szokásos indiai slendriánság már megint.

       Ez a templom egyúttal szórakoztató intézmény is. Egész napos, vagy akár több napos elfoglaltságot kínál csónakázó tóval, esti, zenés kivilágított szökőkúttal, Imax mozival, India-kerttel, ahol híres indiai személyiségek szobrai állnak.

       Az építtetők szándékainak egyike, kétségkívül a több ezer éves indiai kultúra bemutatása volt. A komplexum a világ legnagyobb kézzel faragott építményének mondható. Elképesztő az egész, de bevallom őszintén nekem ez már túl sok. A szürke homokkő és belül az olasz fehér márvány, a huszonnégy karátos arannyal díszített rózsafa kapuk legfeljebb azt üzenték nekem, hogy eddig több mint hatszázmillió dollárt költöttek rá. Mindez főleg anyag és szállítási költség, mert a munkások, mind a tizenegyezer ember, önként és ingyen dolgozott, egy részük a mai napig dolgozik az épületen. Ott a helyszínen faragják tovább a szobrokat, díszítőelemeket. Alig valamivel több, mint öt év alatt háromszáz millió munkaórával készült el eddigi, már látogatható állapotába. Szerintem még öt évig pepecselnek rajta, aztán kezdhetik elölről a felújítást. Mert a kétszázharmincnégy díszes oszlop, kilenc gyönyörű kupola, megközelítőleg húszezer szobor, mellkép, apróbb díszítések némelyikének a sarka már letörve, összetapogatva. Mert a tömeg, a főleg indiaiakból, iskolásokból álló napi húszezer-harmincezer látogató, ugyanolyan vandál módon közlekedik itt is, mint azt már más látnivalók esetében említettem.

       A mai emberek, a névtelen egyszerű szobrászok alkotásaiban évezredes tudás van. Biztos kézzel és abszolút precizitással nyúlnak a régi korok stílusaihoz. Mindent tudnak, másolnak úgy, ahogy azt atyáik atyái, sőt azoknak az ükatyái is tették. A hétezer szobrász keze munkája nyomán visszaköszön itt egész India. Az ősi motívumok minden sarkon, szobron, apsarán, istenoszlopon azt kérdik, ugye megismersz. És jó dolog, hogy igen. Láttalak, ismerlek benneteket. Felismerem az ősi Hoysala elemeket is. Az egész templomkomplexust itt is elefántok tartják, de itt eredeti állatnagyságban kifaragott elefántok, összesen száznegyvennyolc faragott kőormányos.

       Bemenni elég komplikált. A hatalmasnak kiépített parkolóból sokat gyalogolunk. Hihetetlen biztonsági intézkedések, óriási sorok, motozás külön a férfiaknak, külön a nőknek. Nők előbb átérünk, nincs annyi vacak a zsebünkben, mint a férfiaknak, minthogy a szárin nincs is zseb. Fényképezőgépet, videót, mobil telefont, rágógumit vagy édességet nem szabad bevinni. A táskákat is le kell adni. Papír zsebkendőn kívül szinte semmi nem lehet nálad. Még a kisállatok is oda voltak vésve a tiltó táblára. Állatok még a környéken sem voltak, se egy tehén, se egy kutya. Itt az állatok is csak kőből lehetnek.

       Kijönni sem egyszerű. Kijönni a templomóriásból csak a kijelölt úton lehet. Ez viszont négyszer kerüli meg az épületet. Az utolsó kanyar végén egy hatalmas színes szobortól köszönünk el, előtte szökőkutak tömege. Esténként itt tartják a hang- és fényjátékokat a zenélő szökőkutaknál. A vizet India százötven szent vizéből hordták össze apránként. Elég nagy lehetett a szállítási költsége ennek a nem kevés víznek, ami még oldalt is keretezi az épület belső körét. Valóban egész délutánt betöltő program ez a semmivel össze nem hasonlítható modern kori templomkomplexum és szórakoztató központ Delhiben, a Yamuna folyó túloldalán. Nekem a Taj Mahal akkor is sokkal jobban tetszik. Az marad a szívem csücske...