Aurangabad

       Az esténket egy izgalmas esemény teszi érdekesebbé. Esküvői fogadás van a házban. Muzulmán esküvő, magyarázza a felszolgáló kislány. Nekem furcsa, mert a nők rengeteg ékszerrel felcicomázva, drága száriban feszítenek, és egyiknek sincs eltakarva az arca. Igazán nagyon szépek. Már megint az előítéletek mozgatták bennem az európait. Nem muszáj burkában járni a nőknek -magyarázza a kislány, aki maga is muszlim. Mi ugyanúgy hordjuk a szárit, mint a hinduk. Elvégre együtt élünk itt évszázadok óta, és a szári a legszebb viselet, amit valaha nőknek kitaláltak. Hajlandó vagyok hinni neki. Nem beszélve a szári praktikus oldaláról, ahogy "elbánik" a le és felszökő kilókkal. Jótékonyan takar. Indiában sokféleképpen kötik. A kötés módjáról és a színekről az értő szem azonnal megmondja, melyik indiai államból való a viselője. Az öt méter hosszú anyagot ötezer éve tekerik a nők maguk köré India területén.

       Legismertebb általános mai kötés a nivi. Az anyag nagy részét, három és fél métert szoknyaként kötik, a maradék másfél métert a vállakon keresztül átdobják. Ezt a kötésmódot a tizenhatodik században a Deccan fennsíkon hordták. Az ott készült festményeken látni először. Közismertek a maharashtrai, a tamil nadui, a bengáli és asszámi kötések. Ma a szári divatot, hogy milyen hosszú legyen a karon, hogy mit takarjon, és mit ne, a bollywoodi sztárok határozzák meg. Másképp kötik az alkalmi viseletre és a munkába hordott szárikat. Az esküvői szári külön kategória. Az arany és ezüst szálakkal dúsan hímzett gyönyörű selymeket méregdrágán árulják a tehetősebbeknek. Az esküvői partin rengeteg volt belőlük.

       Nem csak azért vagyunk drága esküvőn, mert a város legdrágább szállójának a kertjében tartják. Ezerkétszáz embert várnak ide, fontos embereket, informál a felszolgáló kislány. A közeli hoteliskola rektorának a fia nősül. Nyugodtan menjünk oda és fotózzunk, senki nem veszi rossz néven. Szóval ezért építettek itt tegnap egész nap egy hatalmas színpadot, állapítjuk meg, és magunkhoz vesszük a fényképezőgépeinket.

       Ropogós damaszttal megterített asztalok, hófehér masnikba öltöztetett székek várják a vendégeket. A kert középen lévő színpad két oldalán lépcső. Közepén óriási napkorong, gerberákkal felvirágozva. Előtte egy nagy kanapé, asztal és két fotel egy hatalmas szőnyegen.

       A színpad közepére felvonult az ifjú pár. A vőlegény mellett álló fiatal nő valószínűleg a fiú húga lehetett, nagyon hasonlítottak egymásra. Mellette a gyönyörű menyasszony, majd az anyós, a fiú anyja. Lassan megindultak az ajándékokat cipelő vendégek a fiú oldaláról a lépcsőn fel. A testbeszédből azt láttam, hogy a húg mondogatta a fiúnak, ki kicsoda, és segített elvenni az ajándékokat, amit az ajándékozók az asztalra tettek. Amikor megtelt az asztal, összeszedték a csomagokat, és a színpad mögé cipelték, helyet teremtve a következő ajándékoknak. Reméltem, a sok virágcsokorban volt valami kis boríték, vagy dobozka is. Ha már ilyen flancos az esküvő.

       Sajnálni kezdtem a menyasszonyt, a színpad legszebb szereplőjét. Vele senki nem foglalkozott. Csak állt ott mozdulatlanul, és arcára fagyott a mosoly. Mindenki az anyósát és a sógornőjét csókolgatta mielőtt a másik oldalon levonultak a lépcsőn. Egyedül szegény asszony-leányt nem üdvözölték. Pedig itt ma róla kellene szólnia mindennek.