Időutazás a szerelmek körül

       Soha nem voltam szerelmes típus. Főleg álmodoztam, gondolatokkal játszadoztam fiatalon. Valami rózsaszín köd, föld felett járkálás, édes virágillat lengte körül a szerelem szót, valami földön kívülit kerestem mindig, és sokáig ragaszkodtam ehhez a soha nem létező képhez. Fiatalon sokat olvastam szép szerelmekről, gyakran sírtam egy szerencsétlen sorsú nő történetén, és szomorkodtam a női lét miatt. Fiú szerettem volna lenni, mert nekik sokkal többet szabad, és mert otthon is ezt hallottam. Ügyetlen voltam, de fiús játékaim voltak, szinte dafke. Szüleim válása után anyám azt gondolta úgy nevel rajtam a legtöbbet, ha ijesztget. Neked még annyit sem szabad, mint másnak, mert te elvált szülők gyereke vagy. Mit szólnak az emberek, majd azt mondják, hogy azért vagy "olyan lány" mert nem él velünk az apád, ismételgette. Sokáig nem is értettem, milyen az "olyan", de igyekeztem nem olyanná válni. Valami belső dolog is visszatartott, hogy korán kezdjem a szerelem gyakorlati részét.

       Egész életemben fontos szerepet játszottak a szagok. Gimnazista koromban azt mondogattam: a fiúknak olyan ronda fiúszaguk van. A mellettünk lévő fiú osztályból ismertem néhány irodalmi színpadost, reggelente beadtam hozzájuk a matek füzetemet, hogy a házi feladatomat írja meg valaki, majd gyorsan eltűntem, mert nem bírtam az osztályban "a szagot". Szerencsére gyorsan volt jelentkező a feladatra. Csak a fiúk kézírása nem volt egyforma, és ezt észrevette a matektanárnőm is. Lebuktam rendesen, mégsem árultam el, ki volt a tettes. Úgysem tudtam volna megmondani én sem.

       Ebbe az osztályba járt az első szerelmem, a negyedik B fiúosztályba. Én a harmadik E lányosztályba jártam. Ősz volt, a tanévet épp csak kezdtük. A folyosón láttam meg, hogy messziről nézeget. Már hetek óta. Nem volt barátkozó természet, mindig ugyanannak a fiúnak a társaságában láttam; meglehetősen idegenek voltak a többiek között. Mégis, vagy éppen emiatt érdekelt. Amikor először találkozott a tekintetünk, valami addig nem ismert furcsaságot éreztem. Olyan szomorúnak láttam, és azonnal szerettem volna megsimogatni, megvigasztalni. De találkozni vele mindenképpen.

       Szerettem táncolni, minden szombaton eljártam a Városi Művelődési Házba, ahol szombat délutánonként össztánc volt. Egy idősebb zenekar a színpadon, de főleg középiskolás korú fiatalok jártak oda. Arról lehetett megismerni, ki a gimnazista a diákok közül, hogy mi mindig a teremben voltunk. Ugyanis nekünk nem volt szabad a büfében inni, és a diáksapka kötelező volt. Rendkívül szigorú idős igazgatója volt akkoriban a Landler Jenő gimnáziumnak. Időnként megjelent a lányosztályokban, és "kezeket a padra!" felszólítással ellenőrizte, kinek vannak kilakkozva a körmei. Igazi körömlakkunk nem volt, tán még anyáinknak sem, de mindenkinek remek módszerei voltak a körmök kifényesítésére. A suli udvarán lévő fa termése is jól fényezett, bár kissé ragadt. Az öreg a hosszú karmokat és a tupírozott hajat sem tűrte. Vidéken élő bakfisokként nem voltunk lázadók, de a szombati táncdélutánokra azért minden lány betupírozta a haját, így a diáksapkánk már csak kézben volt velünk. Egyszer osztályfőnöki figyelmeztetést kaptam amiatt, hogy az egyébként örökletesen is sok, és hozzá még feltupírozott hajamra nem tettem fel sapkát, a kezemben látta meg egyik tanárom. Mégis megreszkíroztam az ilyen szombatokat.