Peru

       Az inka birodalom szinte az egész Andok területén Quitótól a mai Chiléig terjedt. Az inka szó eredetileg csak az uralkodót (Inka) jelentette, később a többi nemesnek is kijárt a Nap Fia elnevezés, végül az egész népet így hívták. Az első inka uralkodót maga Inti Napisten küldte a földre, 1200 körül. Az utolsó Inkát a spanyolok 1533-ban kivégezték, ezzel az egész inka birodalomnak vége lett. Az inka uralkodóknak rengeteg feleségük volt. A főasszony, a coya egyúttal a holdkultusz főpapnője, néha vér szerinti testvére volt az uralkodónak. Ha az uralkodó meghalt, nekik is meg kellett halniuk. Az új uralkodónak új palotát építettek. A város központja a Királyi csoportnak elnevezett rész a Naptemplommal, a hercegnő palotájával, a gabonatárolóval, és az Inka királyi palotával. A templom-kerületben van a híres háromablakos templom, legmagasabb részén a napórával. Külön építették a kézműves negyedet és az uralkodó tudósainak városrészét. A városban vízvezeték működött, melyet tizenhat hegyi forrásból tápláltak. Egyes feltételezések szerint az inkák azért hagyták el pánikszerűen a helyet, mert a források hirtelen kiapadtak. Bármi volt is az igazság, az utókor csak ámulhat ezen a logikus várostervezésen, a szervezettségen, a technikai megoldásokon, a csillagászati és mérnöki tudás ilyen magas fokán.

       A nyári jó időben az éjszakák simogatóak, főleg fiatalon. Húsz éve szinte le se hunytuk a szemünket. A csillagos éj varázslatos, az embert iszonyú energiával tölti fel. Valószínűleg életünk egyik legszebb helyen eltöltött legszebb éjszakája volt ott fenn a hegyen. Húsz év múlva hiába az elegánsan felújított korszerűbb szoba, egész éjjel esett, több ital kellett a varázshoz.

       Visszafelé sikerült helyet szerezni a helikopterre, amivel 25 perc alatt érni el Cuzcót. A helikopterig busszal araszolgattunk a vacak úton lefelé a szakadó esőben. Minden kanyarban egy talpig inkába öltöztetett, csapzott, 8-10 év körüli gyerekecske ugrott elő a fák mögül, és torkaszakadtából üvöltötte, hogy Good by! Először csak mosolyogtunk, kedves ötletnek gondoltuk. A harmadik kanyarnál már gyanítottuk, hogy ez a szegény kis rabszolga komolyan dolgozik. Semmi öröm nem volt a kezdetben csínynek gondolt rohangászásában. Rohant le a hegyoldalban, sárban, esőben, hogy a következő kanyarban megint elérje a buszt, és elé ugorhasson. Egy idő után sokkolt, hogy megússza-e ép bőrrel a kölök. Vagy mi, a csúszós, sáros időben, a szétlopott ócska úton. A hegy lábánál, az Urubamba folyó hídja mellett, az utolsó kanyarban a busz elé ugrott a srác. Műsor volt, tudta a sofőr is, megállt, és felvette a gyereket. A kis kölök összeszedve minden erejét, egy utolsót kiáltott: Good by! Végigsétált az ülések között, minden utasnál megállt, és előrenyújtott tenyérrel, erőteljes szuggerálással szembenézett mindenkivel. Odatartotta az utasok orra elé a tenyerét. Csöpögött róla a víz, átázott a tarka ruha. Mégsem azzal foglalkozott, hogy rendbe szedje magát, hanem hogy keményen behajtsa a produkció árát. Nem lehetett csak egyikünknek adni, mert határozottan rám szólt: Madám! Közben olyan csúnyán nézett, hogy a pisiléshez kapott, és véletlenül a zsebemben maradt aprót is azonnal, minden további felszólítás nélkül, önként nyomtam a kezébe. Majdhogynem azt mondta, hogy na azért! Sajnáltam szegény bérmunkás gyereket. Akárcsak a koldusmaffia, bárhol a világon. Valaki beruház egy ilyen lila inka jelmezbe, beöltözteti a kis kölköt, aztán elveszi tőle az összegyűjtött pénzt.