Karib szigetvilág

       Aruba szigete vulkáni működés eredménye. Kevés zöld növény él meg a köves területen, de gyönyörű a víz. Az összesen nyolcvanötezer lelket számláló sziget önálló állam. Fővárosában, Oranjestadban kötött ki a hajó. A parton szállodák sorakoznak és boltok, az egész part egy kész turista-attrakció. Árusok kínálgatják a portékáikat, minden kapható, ami színes, vicces és giccses. Régebben aranyat bányásztak itt, mára elfogyott az arany. Helyette új arany van, az új és igen kelendő termék a fő attrakció, a kaktusz. Ebből gyártják az aloa verát, amelynek mindent gyógyító és szépítő hatást tulajdonít a világon mindenütt egy sereg marketinges orvos. Ilyen gyárat mutattak be, mint a sziget-túra egyik fő műsorát. Beillett volna cirkuszi műsornak, ahogy a gyári vezetőnk bűvészeket meghazudtoló mozdulattal lehántotta a kaktusz száráról a héjat, és rákente néhányunk kezére, mint száz százalékos aloe verát. Az értékes anyagot, amiért még pénzt sem kért (!). Mindössze elfelejtette, hogy a belépőjegyet már kifizettük a műsorra.

       A kocsonyás anyagot úgy, ahogy volt, néhány kivénhedt, máshol leselejtezett csomagológép nyomta bele a flakonokba. Majd miután a gépsor végét, az utolsó munkafolyamathoz szükséges darabokat még nem szerezték be, büszkén mutogatták a hand-made részlegüket, ahol a nők a flakonokat csomagolták, és varázsolták naptejjé és testápoló késztermékekké. Természetesen a teremből már a gyári bolt nyílt, csak azon lehetett keresztülmenni, és kedvezményes gyári áron megvásárolni mindent. Később kiderült, hogy drágább volt, mint az üzletekben.

       Először találkozunk - az úgy látszik, itt nagyon közkedvelt - táblácskával, amire a következő aranyos, és ahogy elnéztem, nagyon hasznos kis mondatot írták: "Tipping is not a city in China". Vagyis hogy a borravaló (helyesebben Borravaló) nem egy város Kínában. Aki tehát elfelejtette volna, hogy a gyári idegenvezetőnk milyen szolgálatkész volt, most némi aprópénzzel elismerni kényszerült.

       Aruba botanikus kertje is kaktuszokkal van tele, egy nagy kővel a közepén. És kecskékkel, akiket felszoktattak a buszokra, üdvözölni a vendégeket. Mint az idomított cirkuszi állatok, követelik ki a kaját, majd sztárok módjára tűrik a fényképezést. Amit persze a fényképezőgépeikkel sűrűn kattogó turisták a sofőrnek köszönnek meg egy-két dollárral, elvégre itt is tábla hívja fel a figyelmet, hogy nem Kínában vagyunk. Hogy mennyi jutalékot kap ebből a kecske, nem sikerült megtudni.

       Van egy száz éves, a falusinál picit nagyobb méretű templomuk és vannak gyönyörű öblök. Ezt mutogatják a kedves, vidám emberek, akik felettébb érdekes nyelvet beszélnek, az úgynevezett papiamentót. A nagyon dallamos nyelv a portugál, spanyol, holland, angol, afrikai és indián nyelvek keveréke. Jelezve egyúttal, hányan sündörögtek itt az elmúlt néhány száz év folyamán. Hallgatva a gyors beszédet, az embernek olyan érzése van, mintha egy világvevő rádiót tekergetne iszonyú gyorsasággal.