Honduras

       Másnap reggel megindultunk a legfontosabb hondurasi látnivalóhoz, a lényeghez, amiért ide jöttünk. Megindultunk a"maják Firenzéjébe" Copánba. Lassú a reggeli, itt minden egy kissé lelassult, egy picit elhanyagoltabb, mint kellene. Más az egész ritmusuk.

       Csak az amerikaiak által ide exportált demokrácia dübörög az utcákon, a mindent elárasztó undorító választási plakátokkal. Február végén helyhatósági választások lesznek, mondja Salvador, az idegenvezető és sofőr egyben, a tegnapi nyertes. Augusztusban elnökválasztás lesz, de biztos marad még addig ezekből a plakátokból is az utcán. És szerinte tökmindegy, ki fog győzni. A sok választásra kidobott pénzt inkább adnák oda a szerencsétleneknek, van belőlük elég, magyarázza kellemes emberünk.

       Egy idő múlva éhes lesz, bemegyünk egy országúti etetőbe megreggeliztetni a kísérőnket. Ahogy kiszálltunk a kocsiból, egy hat év körüli kislány nyújt felém narancsot eladásra. Nem vettem, de az étteremből a kávézgatás mellől többször odafigyeltem a kislányra, aki egy nálánál is kisebb gyerekre vigyázott. A még kisebb az árok szélén ült a fa alatt. Mint egy kis pótmama, szaladt oda hozzá a gyerekárus, megigazította az ujját szopogató kis maszatost, és szaladt vissza a két kövön keresztül, deszkára kirakott néhány szem narancsához. Nem tudtam levenni róla a szemem. Visszamentünk a kocsihoz, elővettem a táskában lévő csokikból egy marékkal, amit mindig összegyűjtök a reptéri businessvárókban az akármilyen esetekre - amelyek lám, mindig megesnek - és odaadtam a kislánynak. Nagy kerek szemekkel nézett, nem tudta mire vélni a dolgot, de nyújtotta a kis kezét. Beszálltunk, hogy a kocsiból figyelhessem, ahogy odamegy a kistestvéréhez, és megosztja vele a kincset. Már gyakorolta az etetést. Szép jelenet volt.

       Csodálatos tájakon vezetett az út. Ahogy egyre melegebb lett, eltűnt az a páraszerű valami, ami a hegyek között a reggeleket borítja sejtelmes ködbe. Egyre erősebbek lettek a fények, percenként meg tudtam volna állni, fotózni. Egyszerűen elvarázsolt a táj. Egy kis faluban egy kávétermelőnél megálltunk az országút mellett. Kétoldalt a hatalmas hegyek, az út mellett néhány ház dús zöld köpenybe burkolózva. Az itteni fákat körbeölelő élősködő növények, indák, mohák nagyon romantikus külsőt kölcsönöznek a tájnak. Minden fa külön őserdei mintadarab. És sok a fákon az orchidea. Az út melletti kávétermelő betonozott udvarán szárították a kávészemeket, ahogy a falu több háza előtt. Csak itt a jó formájú, két kúpos bádogtetővel megfejelt torony mutatta a "nagyüzemi" módit. Az udvaron a felnőttnek is nehéz zsákokba rámolt szárazárut cipelt két hat-nyolc év körüli fiúka. Kis lábukon a kelleténél néhány számmal nagyobb gumicsizma. Láttam a lépéseknél, ahogy lábujjaikkal fogják a csizmát. Megsajnáltam a két gyereket, és miközben Salvador ismerőse egy termoszból megkínált bennünket friss kávéval, gyorsan lefotóztam az ajtóból kibámészkodó két kölköt. A kocsiból a maradék csokoládét odaadtam a két srácnak. Hatalmas szemekkel néztek rám, majd a csokikra, és vállukat összeérintve az egymás kezében lévő csokikat nézegetve visszabattyogtak az udvarra a következő zsákért. Szerintem csak a ház sarkán túl tanulmányozták jobban az apró csokikat.