Guatemala

       A piac. Akár csak Peruban, itt is csak múltbéli emlék az árucsere, bár van az is. Amikor reklamáltam Evelinnél, megmutatta, hol cserélik a terméket termékre. Egyébként egy sátorváros iszonyú tömeggel, a földre kirakott különböző jópofa használati cserépedényekkel a turista bóvlik között. Az igazi látvány az élénk színekben pompázó maszkok, szőttesek, és az embereken lévő ruhák. A piacon úgy tűnt: amit előző nap a szövöde kiállító helyiségében megmutattak, mind a kétszázhetven népviselet itt járkál fel és alá a majákon. A fazonok nem, csak a színek változnak. Főleg a nők öltözete tetszett. Egy téglalap alakú szőttes közepén kör alakú lyuk van, ebbe dugják a fejüket, ez a blúz. A szoknyájuk meg a maguk köré tekert "szőnyeg". Van köztük csillogó villogó flitteres, nagyon csicsás is. A kisgyerekes anyák messziről úgy néznek ki, mintha púposak lennének, pedig csak egy újabb szőttesbe csomagolt gyereket cipelnek a hátukon. A fejük legtöbbször szintén foglalt a hatalmas kosarak által, amelyek alá egy szőttessel bevont lapos fát tesznek. A férfiak a hátukon cipelnek mindent ott, ahol a nőknek a gyerek van, de a legtöbb férfi nem öltözik "népiesbe".

       A fejen hordott kosár alátét a gyerekkoromra emlékeztetett. A zalai sokszoknyás, piacozó parasztasszonyok is a fejükön hordták a kosarat. A kosár alá összehajtogatott konyharuha-félét használtak, kör alakúra csavarva tették a fejükre. Lám, a népi bölcsesség hasonló dolgokat fundál ki a világ különböző részein ugyanarra a problémára. Így a fejüket nem közvetlenül nyomja a kosár, ami egyúttal nagyobb felülettel érintkezik, a nőknek tehát könnyebb. (Hűha, már megint a fizika rejtelmeibe ártottam magam, pedig esküvel fogadtam, hogy ebben az életben nem foglalkozom vele, legfeljebb a praktikum szintjén. Ez viszont az.) A piacon nemcsak a zsúfoltság miatt volt nehéz közlekedni, hanem a járófelületnek kiképezett, élükre rakott kavicsok miatt is.

       Füstszagot éreztünk. A tömegből egy emberekkel zsúfolt lépcső tetején hófehérre meszelt, hatalmas templomot pillantottunk meg. A lépcsőről India jutott eszembe, és nem véletlenül. Különböző emberek ettek, feküdtek, füstöltek, húst sütöttek, ételt árultak egészen a bejáratig. Alig lehetett bejutni a templomba. A fényképezőgépemet elvette Evelin és a táskájába tette. Jobb, ha nem látják, mert szigorúan tilos használni a templomban. Az egyhajós, óriási templomban a látvány megérte, hogy ide jöttünk. A templom, hasonlóan a közép-amerikai templomok zöméhez, hófehérre meszelt külső és belső, hatalmas fa oltárral. A katolikus templom legbelső, első részében folyik a katolikus hitélet a remek faragott oltár, az egyszerű padsorok és mellettük, a meszelt falon, kétoldali mellékoltárok között. Aztán néhány méter senki földje után az ősi maja vallásgyakorlás zajlik. Szemközt, a bejárati részen csiricsáré sztaniol és krepp papírral, tükrökkel, színes tollakkal, gyöngyökkel, szőttesekkel díszített, vasárnapra ide cipelt maja istenszobor állt. A hordszékes istenszobrok és szentek szobrai hét közben otthon vannak, csak vasárnap cipelik ide őket.

       Evelin szerint nagyon összekeveredtek a katolikus szentek és a maja istenek, Szent Tamást is látta már hordszéken hurcolni. Az istenszobor előtt termények, virágok, állati csont és farok- darabok, valami büdös kencefice, háncs, madzag, kő, rafia, és messzebbről nem kivehető egyéb eszközök egy tarka szőttesen. A hordszék alatt és a szőttes körül gyertyák égtek. Itt térdelt a "sámán", a varázslóember. Leültünk az utolsó padsorba, és csendben figyeltük a ceremóniát. Két nő és egy férfi vártak a sorukra, mert a sámán egy fiatal férfivel foglalkozott. A kuncsaftok letérdepelnek, elsuttogják a problémájukat az emberek és az istenek között közvetítő, szintén térdeplő sámánnak, és várják a megoldást. A sámán a földet nézi, lehajol rá, majd nagy hajlongásokkal füstöl, éget, büdösít, szóval az előtte lévő rekvizitumokkal jól megdolgozik a pénzéért.

       Tornagyakorlatnak se lenne utolsó, amit előad. Amikor végzett, alkohollal lemossa a hordszéket (!) Csak azután jöhet a következő kuncsaft. A fal mellett guggoló és gyertyájukat égető maják láttán úgy gondolom, kisebb gondjaikat egyedül is megoldják. Vagy éppen a katolikus szertartás szerint imádkoznak. Kérdeztük Evelint, hogy van ez. Minden vasárnap eljönnek a misére, és miután eleget tettek a kötelező kűröknek, jöhet a szabadon választott gyakorlat. Először a katolicizmus, mert azt muszáj. Aztán jöhet a sámánizmus, a varázslás, mert azt meg kell. Mit lehet tudni. Majd elválik, melyik válik be. Volt egy okos püspöke a környéknek, aki látván, hogy a maják még egymást sem értik, elvégre kétszáznál is több nyelven beszélnek, egy hegy két oldalán már különböző nyelvet használnak a különböző törzsek, két dologgal tudják összetartani őket. A katolicizmussal és a spanyol nyelvvel. A spanyolt egy rendelettel kötelezővé tették, de a hitéletet annak ellenére, hogy a hódító spanyoloknak az első dolguk a vallás elterjesztése volt, éppen a nyelvi nehézségek miatt sokkal nehezebb elfogadtatni. Ezért megengedték nekik, hogy a saját vallásukat is gyakorolják mintegy ellenőrzés alatt itt, a nagytemplomban. Olyan ez, mint a két tannyelvű iskola. Kétvallású templom.