Ecuador

       Punta Suarez szigete volt talán a legizgalmasabb, annak ellenére, hogy a talaj iszonyúan nehéz, a meleg már-már elviselhetetlen, ráadásul állandóan a lábunk alá kellett nézni a sziklák, lávakövek és különböző kavicsok miatt. Nehéz volt a gyaloglás, és még arra is vigyázni kellett, hogy a nagyon gazdag madár és állatvilág egy-egy pici példányát nehogy eltapossuk. Volt belőlük rengeteg. Az aranyos kis lizárdtól a szörnyekig, minden. Az előbbiekkel 96-ban a Lizard Islanden találkoztunk Ausztráliában, és mondhatom, óriásiak voltak. Ott valóban Spielberg Jurassic Parkjában képzelhettük magunkat. Ezek itt egészen picikék voltak. Nem úgy a szörnyek, az iguánák, amelyekből aztán méret- és formaválaszték dömping volt. Közös vonásuk, hogy nagyon rondák és barátságtalanok. Az is lehet, hogy csak engem nem bírt az egyik ősgyík; istenem, nem kötelező velem minden állatnak szimpatizálni. Azt azért mégsem vártam volna, hogy miközben egész közel hajoltam a nagyon rondához, hogy a portréját megfotózhassam, láttam, amint szabályszerűen készült rám köpni a dög. Szerencsére az utolsó pillanatban észrevettem, milyen alantas szándékai vannak. Szabályosan gyűjtötte a nyálát a csúf, ráncos pofájában, felálltak a tüskéi és köpött is egyet. Szerencsére nulla volt a találat. Milyen fura védekezése ez a természet teremtményének? Mintha kizárólag az ember ellen fejlesztené ki a köpést. Azt mondták, nem mérgező, csak gusztustalan. Tehát kifejezetten ember-elriasztó. Köpnek. Akárcsak a lámák Peruban.

       Eszembe jutott egyik régi állatkerti sétánk a kisfiammal. A láma táblájára azt írta a budapesti állatkert az állat jellemzőjeként, hogy az ellenségeit leköpi. Amikor Peti megkérdezte, hogy anya, miért köpdös, azt feleltem, csak vicceltek, akik kiírták. Aztán első látogatásunkkor Peruban megtapasztaltam, hogy nem vicc. A láma szép, bájos állat, tőle szokatlan viselkedésnek tűnt a barátok és ellenségek ilyenfajta megkülönböztetése. Ettől a csúfságtól itt viszont úgysem vártam el semmit. Legfeljebb azt, hogy néha megmozduljon. De ő csak keresztbe feküdt az úton, ahol nagyon ki volt centizve az emberi lábnak alkalmas hely.

       A sziget nagy ígéretéből, az albatrosz madarak táncából szerencsére valóság lett. Január eleje volt, így a többség már elköszönt egymástól és elrepült Peru meg Chile partjaihoz. Hat madár viszont itt maradt. Két pár, egy szóló nőstény és egy kis kócos kölök, aki nemrég születhetett. Őt kellett a hátramaradtaknak megtanítani repülni. Nem sajnáltuk az időt, végignéztük a ragyogó koreográfiát a szép, hatalmas madarak előadásában. Kezdődött egy szabályos meghajlással. Majd összeütögették a csőrüket. Amikor megelégelték a csőr-ütögetést, kis szünetet tartottak. Nézték egymást kitartóan. Egyszer csak a hím az ég felé tartotta hosszú csőrét, és miközben kattogtatta az alsó és felső csőrét, a torkából valami fura ugató hangot adott ki. Idegennek tűnt a hatalmas, kacsaszerű madártól az ugatás. Bár lehet, hogy csak idegen nyelven beszélt. Gyönyörű látvány volt, ritka pillanat. A hullámos albatroszok egyedüli költőhelyén voltunk, ahonnan több ezer kilométeres útjukra indulnak, hogy újra találkozzanak a párjukkal, akit egy életre választanak maguknak. Ezért ez a nagy, érzelmes búcsú.