Csendes-óceáni szigetvilág

       A paradicsom fővárosa, Honolulu, a föld legnagyobb kiterjedésű városa. A szigeten felépítettek egy Polinéz Kulturális Központ nevű remek helyet. Egészen odavagyok az ötlettől. Egy egész napos egyéni túrára fizettünk be. Külön kisbusz száguldott velünk másfél órát a szigeten, amíg elértük a központot. A kapuban egy fiatal lányt kaptunk kísérőnek, Marissa Brudert, Pápua Új-Guineából jött ide egyetemre. Mert itt minden alkalmazott egyetemista, a Csendes-óceáni szigetekről toborozták őket. Nem nagyon kell toborozni, jelentkeznek ők maguktól, mert zseniális az ötlet. Marissa is az Interneten találta meg a lehetőséget.

       A negyven éve alapított kulturális centrum alapötlete, hogy - az idegenforgalom fellendítésén és a pénzkereseten túl - a szigeteken lassan kihaló nyelveket és kultúrákat összefogja, és ne csak bemutassa a turistáknak, de a szigetekről jött fiataloknak a saját nyelvüket és kultúrájukat megtanítsák a szintén idehozott tanárok. A vállalkozás nagyságát jelzi, hogy a polinéz szigetvilágban majdnem minden szigetnek külön nyelve van, összesen vagy nyolcszáz féle, ebből alig van olyan, amelynek lenne írásos változata. A fiatalok számára egyedülálló lehetőség, főleg a szegényebbeknek, hogy a Hawaii Egyetemen ingyen tanulhatnak. Ugyanis ledolgozzák a tandíjat. A kulturális központban mindenki a saját szigetének a kultúráját mutatja be. Táncol, énekel, vagy tüzet hány, vagy kísérgeti a turistát, mint a mi lányunk.

       Marissa egy héten három napot dolgozik, abból legalább egy napot hétvégén. A többi napokon egyetemre jár. Számítástechnikát tanul, informatikus lesz. Öt éve nem volt otthon Új-Guineában, bár elméletileg évente mehetne. Kifizeti az egyetem az évi egy repülőjegyet oda-vissza. De ő a hazalátogatás helyett is pénzt keres. Aláíratnak velük egy szerződést a képzés elején, hogy a végzés után haza kell menniük. Arra a kérdésünkre, hogy lesz-e otthon állása, nevetve válaszolta, hogy rengeteg álláslehetősége lesz.

       Rákérdeztem a nevére, kissé fura volt a német vezetéknév. A nagymamája még embert evett. A bűbájos unoka a német nagypapától örökölte a családnevét. Híres női törzsfőnök volt a nagyi, és elmesélte az unokájának, milyen ízű az emberhús, hogy a női csukló körüli rész a legfinomabb. Rémes, hogy nekem a csirkelábak jutottak eszembe. Szeretem a levesben főtt tyúklábakat, gyorsan fel is falom, amíg István nem néz oda, mert még látni sem bírja. Biztos ilyenre gondolt a nagyi. Elszégyelltem magam. Már nem esznek embert, mentegetőzött Marissa, az utolsót az ötvenes évek végén falták fel, amikor ő még nem élt. Azért a nagyi meg a nagypapi elég fura páros lehetett. Pápuaföld angol, míg Új-Guinea német gyarmat volt, így került össze a német férfi egy emberevő nővel. Nem volt házasság, mondta. Szerintem nagyi kíváncsisága másképp falta fel elébb a papit, és az aktus után megkönyörülhetett rajta. Vagy ízlett neki, és eltette másnapra is. (Csak magyarázom a Bruder nevet.)

       Érdekesek lehetnek a családi összejövetelek. Mindenki más nyelven beszél. Van azonban egy közös nyelv, a motu keveréknyelv, amit többé-kevésbé mindenki ért, a csendes-óceáni szigetvilág majd minden nyelvéből van összegyúrva.