Brazília

       A karnevál hivatalosan a gyerekek felvonulásával kezdődik pénteken. Szombaton a gyengébbek, vasárnap és hétfőn pedig a legjobb tizennégy szamba iskola vonul fel. Régebben egy napon volt mind a tizennégy, de részben megerőltető volt, másrészt két napra elosztva a legjobbakat, dupla bevételre lehet szert tenni. Minden évben a brazil történelemből írják ki a témát. 2000-ben az ezredfordulót és Brazília ötszáz éves évfordulóját kellett feldolgozniuk. A különböző iskolák ennek jegyében tervezik felvonulásaikat. A hivatalos verseny előtt az utcákon vonulva gyakorolnak, és bárki csatlakozhat hozzájuk ruhában vagy jelmezben. A szállodák üzletet látnak ebben is, jelmezeket lehet bérelni náluk, és beállni egy-egy társasághoz.

       A részletes műsort a karneválok történetével igényes kivitelű prospektusban ingyen adták a szállodában. Ebből tudtuk meg, hogy az első szamba iskola a Deixa Falar volt 1926-ban, Rio üzleti központjában. Az első hivatalos versenyt 1932-ben a Mangueira szamba iskola nyerte. Akkoriban minden csapatnak száz táncosa volt. Manapság négyezer ember vonul fel egy-egy iskolában negyven-száz táncosból álló blokkban. Szigorú előírásai vannak a bemutatónak, és a tekintélyes zsűri igen komolyan pontoz. A Sambadromot a karneválnak építették 1984-ben. Az 590 méter hosszúságú betonteknőben óriási lelátók vannak. Fél hat tájban megérkezett a kisbusz a szálló aznapi vendégeiért, és kezdetét vette a bemutató, amit az egyébként lezser brazilok profi szervezőként adtak elő a világnak. Számukra semmi nem lehet olyan komoly, mint a foci meg a karnevál. A szállító kocsikat jól felismerhető jelzéssel látták el, rendesen adminisztrálták. Ahogy beengedték a hatalmas területre, kipipálták a rendszámot és a sofőr által bemondott szálló nevét, meg a vendégek számát. Más autó meg sem közelíthette a környéket. Ifjú emberek ugrottak mellénk, és kísértek el a jegy alapján a számunkra kijelölt bejárathoz és kézről kézre adtak másik kísérőnek, miközben különböző cégek promóciós anyagait nyomták a kezünkbe. Végül leültettek a kis betonlépcsőre azért a négyszáz dollárért. Iszonyodom a tömegtől, a részvétel komoly pszichikai terhelést jelentett, de annyira vágytam élőben látni a karnevált, hogy megfogadtam, legyőzöm a tömegiszonyomat, és legalább három szamba iskola bemutatóját végignézünk.

       Készültem a hőstettre. Egyre többen lettünk, szerintem már minden helyre két ember volt bevezetve, de a tömeg csak jött, csak jött. Félórás késéssel megkezdődött a felvonulás. Az Unidos da Tijuca szamba iskola az Első hét a felfedezés után című produkcióra vonult fel. Minden szamba iskolának nyolcvan perc alatt kell befejeznie a felvonulást. Az időtúllépést levonják a pontszámokból. A több helyen ülő zsűri különböző dolgokat pontoz. Nem beszélnek össze, más a feladatuk. Az iskolák saját zeneszerzője írja az évi témára a dalt, amelyre az egész produkció alatt énekelve vonulnak. A felvonulásokat tűzijáték vezeti be. Először jönnek az iskola tisztségviselői, aztán a hét allegorikus kocsi. Köztük jelmezekben vonulnak a táncosok, iskolánként három-négyezer ember. A hatalmas díszletekkel megépített kocsikon gyönyörű mulaták és hírességek szambáztak. A kocsik után a zászlóvivő, a porta bandeira vonul. Általában nő, pedig a hatalmas zászlót vinni egy férfinak is megerőltető lehet. Partnere a mestre sala, a ceremóniamester. Ők ketten külön táncot adnak elő. Aztán következnek a színes ruhákba öltöztetett táncosok, majd külön csoportba a ritmisták, éktelen dobolással. Jó, ha ott van a közelben mentőszolgálat. Reméltem, hogy orr-fül-gégész is van az elsősegélynyújtásra berendezkedett orvosok között. A kilences szektornál helyezték el a külföldieket - bennünket is -, és itt állt a legtöbb mentőautó is.

       Megnyugodtam. Ülni lehetne ugyan a kis betonlépcsőn, de minek. A mögöttünk lévő sorban ülők lábai zavarnak, az előttünk lévőknek meg a fenekük. Mindenki állt és rázta a hátsóját. A műsorfüzetben leírták a dalok szövegét, egy idő után mindenki énekelt. Nőtt a fülész elfoglaltságának esélye. Szerettem volna hirtelen nagyothalló kismadárrá változni és a Sambadrom sarkánál valamelyik villanydróton egyedül ücsörögve nézni ezt az izgalmas világot. A kötelezően előírt bahianák tetszettek a legjobban hatalmas szoknyájukkal, és az utánpótlást jelentő gyerekek. Óriási lelkesedéssel, semmihez sem mérhető hangulatban élvezték, amit csináltak. Mintha az egész élet értelme sűrűsödött volna itt össze erre a nyolcvan percre, ez az ő nyolcvan percük. Gyönyörű nők, remek alakú férfiak, és ebben a pillanatban mindegy volt, hogy ki szegény, ki gazdag, csak egy jelző volt fontos, a tehetséges. Tehetségek tömeges felvonulása, vérükben a ritmussal. Egész évben robotol, egész évben gyakorol, anyagilag megerőltető beruházásba kezd, hogy a megtervezett ruhát megvarrassa. Ezért az alig több mint egy óráért. A rokonok, ismerősök, a drukkerek egyre erősödő őrjöngésbe kezdtek a közönség soraiban. Rióban mindenkinek ugyanúgy megvan a kedvenc szamba iskolája, mint a kedvenc focicsapata. Nagy élmény volt mindezt közelről végignézni.

       Amint egy iskola befejezi a felvonulását, azonnal jönnek a takarítógépek. Az utolsó táncos lába szinte együtt lép a gép kerekeivel. Pillanatok alatt megtisztítják a terepet, és az újabb tűzijátékkal megindul a következő bemutató. Másodiknak Mangueira vonult, a produkciójuk. Obá, a fiatal királyfi, aki sétál Rio utcáin, aranyos jelenetekkel volt tarkítva. Harmadiknak a Salgueiro vonult, Egy nemes portugál család partraszállása Brazíliában című produkcióval. Negyediknek István kedvencei, a nagyon profi, valószínűleg a csak háromezer táncos miatt fegyelmezetten felvonuló híres Imperatriz, akik végül a győztesek lettek, többedszer. Bár ezt csak két nap múlva lehetett végleg megtudni. Műsorukat Brazília felfedezése címmel adták elő. Végül még egy iskola, az Uniao da Ilha produkcióját bírtuk ki, A brazil katonai diktatúra és a művészek reakciója címet viselte. Aztán összezuhantunk. Hajnali három órára kinőttek az elefántlábaim, eltörött a derekam, méhkaptár költözött a fejembe, traktorok vontatták a szívemet, karikák táncoltak a szemem előtt, légszomjaztam és lázas lettem. Sajnáltam, hogy a Beija-Flor már nem fért bele, mert a portán az egyik kedves fiú nekik drukkolt. Utolsóként aznap, illetve már erősen másnap hajnalban a Viradouro zárta a kétezredik év jubileumi, soha nem látott szépségű és gazdagságú karneválját. A remek szervezéshez tartozott, hogy ha az ember feladta, csak lesétált a lépcsőn, a bejövetelkor kapott kis színes cédulát átadta a lejárónál várakozó egyik karszalagos fiatal rendezőnek, és az elvezette a következő fiatalig. Adtak kézről kézre, majd be a kocsiba. A sofőr és segítője úgy adtak át a szálloda portáján, mint egy rendeltetési helyére megérkezett csomagot. Szabályosan belepusztultunk a karneválba. Csak este későn bírtunk felkelni, pihegtünk a légkondicionált szobában, borogattuk a lábunkat, derekunkat, fejünket, kérettünk fel egy kis levest a szobaszervizzel, de még az ablakot se nyitottuk ki, pedig ott volt a hatalmas erkély. Az erkély alatt ugyanis egy kocsiból üvöltött a zene és táncoltak egész nap. Vajon mit szednek be a cariocák karnevál idejére, hogy hetekig bírják pihenés nélkül, töprengtem. Valami titkuk biztos van. A tévében egyenes közvetítés volt Salvador Bahiából, ahol négy napja ugyanazokat a táncosokat láttuk. Ők is bírták. Este Renata telefonált, hogy élünk-e még. Nála maradt István egyik szemüvege, majd másnap este átjön, most úgysem tudunk felkelni. Elképedt a hírtől, hogy öt iskolát néztünk végig. A porta szemében is nagyot nőttünk, a legtöbb vendég a második után cipeltette magát vissza holtfáradtan a szállóba!