Bolívia

       Bementünk a légitársaság irodájába pénzt váltani, mert egy árva helyi petákunk sem volt. A kollégák felhomályosítottak bennünket, hogy az iszonyú infláció miatt okosabb minden nap csak annyi valutát átváltani, amennyire feltétlenül szükségünk van. Ugyanis a következő nap helyi pénzben esetleg megduplázhatjuk aznapi valuta adagunkat. Meg is adták azt a helyet, ahová el kell mennünk a pénzünket átváltani. Figyelmeztettek, hogy több pénz ne legyen nálunk, csak amit váltani szándékozunk.

       La Paz hivatalosan csak a XIX. század legutolsó éveiben lett az ország fővárosa. A nagy események Sucréban történtek, mint például a függetlenség kikiáltása és Bolívia megalakulása. A nagy dél-amerikai forradalmár, Simón Bolívar neve beépült az ország nevébe. Sucre pedig Antonio José de Sucre után lett elnevezve, aki 1825-ben vívta ki az elszakadást Spanyolországtól. Manapság az ország kb. hatmillió lakosából egyharmadnyi él La Pazban. Nagy részük ajmara és kecsua indián, a kisebbség mesztic és fehér.

       Kellemes fiatal nőt kaptunk kísérőnek, aki egy lerobbant kocsival vitt várost nézni. A spanyolok által épített koloniál típusú régi városrész a belváros maga. Megnéztük a San Francisco katedrálist, majd a Murillo térnél az olasz reneszánsz jegyeit viselő Elnöki Palotát és a kéttornyú katedrálist. Egy zöld csempekupolás klasszicista épület is van a téren, a Nemzeti Kongresszus épülete. A város tulajdonképpeni főutcája a Prado, ahol a régi koloniál típusú épületek keverednek a modern üveg és betonépületekkel. Sucre, Bolívar és Kolumbusz szobrok szerte. A közelben találhatók Bolívia állami egyetemének épületei, a Nemzeti Múzeum és a Tiahuanaco múzeum, amelyben az indián civilizációk nagyszerű gyűjteményét néztük végig. Az igazi városnak kinéző rész egy katlanban fekszik. A magasabban fekvő peremen és a sziklákban bevésve sorakoznak a nyomornegyedek, a szegények lakhelyei. A természet nem adott ezeknek a szerencsétleneknek mást, mint iszonyú erőt az élet elviseléséhez. Saját kézzel kivájt vályogviskókat láttunk. A gazdagok a katlan alján laknak, ahol a legalább nyolcszáz méteres szintkülönbség könnyebbé teszi az életet, meg a hozzá szükséges rendszeres levegővételt is. Kikocsiztunk a Hold völgyének nevezett homokszobrokhoz. A hihetetlen alakzatok állandóan változnak. Holdbéli a táj, akár a hozzá tartozó csend.

       Renata, a kísérőnk megmutatta az államilag ellenőrzött, sőt támogatott feketepiacot. Nagy volt a szegénység. A fekete gazdaság és a fehér között sok különbség nem volt, ha csak az nem, hogy a fekete jobban működött. Mindenütt pénzváltást ajánlgattak, de mi kitartottunk a cetlire felírt helynél. Megkerestük a megadott címet. Nem akartunk hinni a szemünknek. A megadott cím a legnagyobb bankjuk volt, ahová nem is kellett bemenni. A bank előtt civilek és a rend őrei várakoztak. A civilek kezében pénz, a rendőrök kezében fegyver. Elég bizarr látvány volt. Nem mertünk szinte megmozdulni sem, ennyi egyenruhás látványa a mi szemünkben nem éppen a legmegfelelőbb terep volt a valutaüzérkedéshez, amiben épp akkor kívántunk aktív szereplőként részt venni. Az egyik egyenruhás oldotta fel a dilemmát. Megfogta István karját és odanavigálta a haverhoz, akivel megtörtént a pénzcsere. Majd bizalmasan közölte, hogy holnap is ugyanitt lesz. Kár, hogy az ilyen szép jeleneteket nem illik fotózni. És mindez egy katonai diktatúrában, a szegény agyonszabályozott, vidám-barakk, szocialista országból jött emberpárral történt.