Toszkána

       Egy bűbájos kis középkori faluban álltunk meg először, a neve Montefioralle. Része a Greve nevű városnak, ami a fekete kakasos Chianti-vidék központja. A Greve folyó völgyében fekszik. Bűbájos a falucska, gyönyörű kilátással.

       Greve éppen az évi rendes borfesztiválját tartotta a templom előtti hatalmas téren. A térre vonultak fel a különböző bortermelők, sátrakban mérték a bort. Az ember a kapunál megváltja a jegyét, kap egy poharat, és azzal végigkóstolhatja az eladásra kínált borokat. Remek hangulat. Leültünk egy presszóban a tér végén, mellettünk egy hatalmas ketrecben két fekete kakas volt bezárva. Az egyik hatalmas, vörös tarajú példány nagyon idegesen rohangált és hívta fel magára a figyelmet. A másik állat, ahogy elnéztem, csak figyelte a mérgeset, bizonyára még csak tanonc kakas volt. Adódott a kérdés, hogy a szőlős vidéken miért épp fekete kakast használnak, mint a vidék és a bor emblémája. Idegenvezetőnk elmagyarázta, hogy ennek a története az állandó rivalizálás Siena és Firenze között.

       A történet arról szól, hogy a két város állandó harcban állt egymással, örökös perpatvar volt amiatt, hogy hol húzódik a két város határa. Elhatározták, hogy eldöntik a vitát. Mindkét városban az első kakasszóra elindul el egy lovag, és ameddig elérnek, ott szúrnak le egy karót, ott lesz a határ. A firenzeiek nagyon firnyákosak voltak, kicselezték a sienai lovagot. Kiéheztettek egy fekete kakast, hogy sokkal korábban kezdjen el kukorékolni, mint a hajnal megérkezik. Emiatt a firenzei lovag korábban ébredt, korábban indult el Firenzéből, mint a sienai, többet tudott elfoglalni a távolságból Firenze javára. A távolság a két város között csak hatvan kilométer, de a firenzei lovag negyven kilométert tett meg, míg a másik csak húszat. Firenze kitolhatta határát a kiéhezett szegény fekete kakas jóvoltából, így ő lett a jelképe a Chianti-borvidéknek is.

      A tér jó hangulata a borozással csak javult. Szerencsénkre aznap egy kicsit hűvösebb volt az idő, felhős, esőre hajló, így kifejezetten kedvezett a borivásnak.

       A tér régóta fontos állomása volt a régi, Róma felé menő útnak. Itt pihentek meg a Rómába vagy Firenzébe igyekvők. A tér két oldalán a templomtól kiindulva teraszos házak sora, a földszinten mindenütt üzletek, elsősorban borkereskedőknek. Bár a délelőtti borozás nem kifejezetten szokásunk, de ha már így adódott a program, azért kihagyhatatlan volt végigkóstolni a sok finom vörös nedűt.

       Jó hangulatban folytattuk utunkat egy aprócska hegyi faluba, Lamola főterére. Egy csepp kis templom, és egy vidék szerte híres étterem, remek kilátással. Az étterem csurig volt már vendégekkel, fél óra türelmet kértek. Addig éppen meglátogathattuk a kis templomot. És ez az, ami miatt ezt a vidéket imádni, tisztelni, szeretni lehet. Itt annyira természetesen van együtt a múlt, a jelen és a jövő, hivalkodás nélkül van ott a templomban egy kis tábla. Az odabiggyesztett táblácskán közlik az arra járóval, hogy a templom falán lévő triptichon a XIV. századból való. Elgondolkodtam, mit tenne egy ilyen kinccsel mondjuk egy amerikai kisváros. Ami ugye teljességgel lehetetlen, de ha belegondolunk, micsoda nagyság tükröződik Philadelphiában vagy Bostonban a történelmi emlékek és művi műemlékek körül, ami mellesleg nagyon helyes, és a nemzeti öntudat kialakulásában nagyon fontos. Itt meg csak úgy véletlenül bemész egy templomocskába egy jelentéktelen kis faluban, mert az idegenvezető itt tudott egy remek éttermet - nem mintha a többi nem lenne jó, de ugye itt van még a kilátás is. Aztán egyszer csak belebotlasz egy ilyen kincsbe. Hát ezért ez a világ leg-legebb része. A Mediterráneum.