Nápoly

       Sorrentóban megálltunk kávézni, majd egy kis sétát tettünk a városban. A kilátás igazán csodálatos. Nem véletlen, hogy annyi híresség lakja a kisvárost, nagy énekesük, Caruso is ide jött meghalni.

       Positano a következő kisváros, gyönyörű. A parton mindenütt vártornyok, őrtornyok sorakoznak, furán övezik a vidéket. Ezekből a tornyokban az őrszemek azt lesték, hogy nem jönnek-e a szaracénok. Mert azok többször megtámadták őket, és elrabolták az asszonyaikat. Ha ezekből a tornyokból ellenséget láttak közeledni, félreverték a harangokat, a fehérnép elmenekült a kisvárosból, vagy a tornyokban a tetőn kiképzett lyukakon keresztül öntözték a becsalt szaracénok nyakába a felforrósított olajat. Egy mai legenda szerint voltak férjek, akik kifejezetten örültek a szaracénok támadásainak, remélve, hogy így megszabadulhatnak megunt feleségüktől. Azonos a harcmodor az egri nőkével. Csak egri asszonyainknak nem tellett olajra. A töröknek meg megtette a víz is.

       Praianóban két hatalmas szikla közt, az akkorra már árnyékos, hűvösebb részen ebédeltünk - kicsit későn - egy igazi halász-vendéglősnél. A fiú ebből a faluból való, ismer itt mindenkit, ezért nem jött be velünk ebédelni. Akárhová menne, vagy vinne vendégeket, a többiek biztos megsértődnének. Megmutatta, hogy melyik étterembe üljünk be, mert szerinte az a legjobb, ő telefonon odaszólt a tulajnak. A vendéglő zsúfolt volt három óra felé is, többen ott ültek a sziklákon, és várták, hogy szabad legyen egy asztal. Majdnem meglincseltek, hogy nekünk nem kellett kivárni a sorunkat, a vendéglős kihozott egy asztalt, két széket, és csak úgy leültünk. A mellette lévő két étteremben bőven lett volna hely, de az itteniek - mert főleg ők voltak a parton - pontosan tudták, hol kell ebédelni. Eszméletlenül jó volt a sült halacska, a szokásos zöld vegyes salátával.

      Nagyon szeretem az olasz konyhát. Többféle változata van, de amiben mégis egyetértenek, az a tökéletes alapanyagok, a természetből a legegyszerűbb módon felhasznált alkotóelemek összerakása. Semmi extra vacakolás. Itt az éppen kifogott halak, a legszüzebb olaj, a legfrissebb zöldségek, levelek, a legtermészetesebb gyümölcsecetek összekutyulása és azonnali fogyasztása képezi a kulináris gyönyöröket. És micsoda gyönyörök! Miközben jó étvággyal faltuk a friss estebédet, a tulaj táncolva, énekelve, vidáman sürgött-forgott a vendégei körül, mindenkitől megkérdezte, hogy ízlik-e az étel. Ott ugrabugrált a maga több mint hatvan évével és a két gyerekével, akik szintén ott dolgoztak. Az olasz, főleg a dél-olasz gazdaságot ezek a családi vállalkozások tartják el. Az is látszik rajtuk, hogy nekik nagyon fontos a család, talán a legfontosabb. És ez itt nemcsak politikai érvanyag, családra hivatkozni, ájtatoskodni, miközben szeretőket tartunk, vagy nem a nejünknek készítünk gyereket. Itt igaz minden kimondott szó a családról. És elfogadja a fiatal a szülő döntéseit. Vagy maga dönt a család mellett, mint a mi fiúnk, amikor átvette a papától a kis céget, amit nagy szeretettel, lelkesen szervezett a fülére erősített telefonján. Nem győzte az elnézéseket kérni, hogy szól a telefonja. Közben kihallgattuk, hogyan beszéli meg angol ügyfeleivel az időpontokat, az üzleteit. Aztán hívta az irodát, ahol a lánytestvére ült, és adminisztrált. Hihetetlenül fejben tartott minden adatot. Amikor már bemondta a nővérének, elfelejti, elvégre a nővére dolga, hogy onnantól karban tartsa a dolgokat.

       Az ebéd végén a lemoncellóhoz hasonló, szeszben áztatott erdei vadeper likőrt ittam, a fragolinát. Amikor rendeltük, azt hittem, a gyümölcs jön, és e helyett jött az ital. Lelkesedtem, hogy ilyen is létezik, az egyik kedvenc ízem szeszesített változata. Annyira természetes volt az íz, mintha egyenként mártanám cukros szeszbe az apró kis szemeket.