Málta

       Első alkalommal Máltára véletlenül, vagy ha úgy tetszik, menekülésképpen kerültünk. 1983-ban az akkori magyar állam csak háromévente engedte állampolgárait Nyugatra utazni. Évente a szocialista országokba mehettünk, ehhez külön piros útlevelet biztosítottak. Hát milyen színe lett volna egy szocialista útlevélnek?

       Abban az évben a kék, azaz a nyugati útlevelünket akartuk koptatni. Marokkóba és onnan Egyiptomba készültünk, és ezek az országok akkor sem voltak látogathatók a piros útlevéllel, ha egyébként nagy összeborulásban is voltunk, mint a szocialista tábor legvidámabb barakkja az arab országokkal. Előre lefoglaltunk minden szállást, felkészültünk az országokból. Marokkóba Frankfurtból repültünk a Lufthansa által ingyen biztosított szolgálati jeggyel, de csak a tangeri reptérig jutottunk. Ott szerettük volna felvenni a vízumunkat, ahogy azt az összes prospektusukban hirdették. A vízumkiadó tisztviselő azonban a Ramadán miatt nem volt hajlandó kijönni a repülőtérre, nem engedtek be tehát az országba, így még aznap, ugyanazzal a géppel újra visszareptettek Frankfurtba.

       Arra nem is gondoltunk, hogy hazajövünk, hiszen "hivatalosan" értekezleten voltunk. Úgy csapta be okos férjem az éber belügyi szerveket, hogy mindig kért a meglátogatásra kinézett országban dolgozó egyik kollégájától hivatalos papírokat, hogy az értekezletre feleségestől elvárják. Azt már ugyebár a szocialista erkölcs nevében is meg kellett adniuk: az asszonynak a férje mellett van a helye, és hát mit gondolna egy nyugati ország a mi fejlett demokráciánkról. Ott álltunk tehát Frankfurtban újra, és tudtuk, hogy mielőtt az egyiptomi része megkezdődik az előre kitalált programunknak, valahová el kéne mennünk, haza nem jöhettünk. Még egyszer nem engedtek volna kiutazni, a harminc napos ablakot pedig naná, hogy ki akartuk használni. Igen, ablakot kaptunk, amibe beírták a kilépés napját, és csak harminc napig volt nyitva az a bizonyos ablak. Szóval utána már illegálisan lettünk volna távol kis hazánktól, hiába volt a befogadó országtól engedélyünk (vízum) az ott-tartózkodásra. Itthon, a szocializmus építéséből valószínűleg hiányzott volna az a két tégla. Nem tudom miért, de nagy szüksége volt országunknak harminc nap után édes gyermekeire. Már az is röhej volt, hogy nem ajtón, hanem ablakon keresztül közlekedtünk, ami ugye csak végszükségben képzelhető el a normális életben. Aki akkor kitalálta, hogy ablaknak hívják a kilépésre jogosító pecsétet, nem volt normális, mint ahogy az a világ sem, amelyik nem ajtókat nyitogat. Egyéb vízum hiányában csak olyan helyre utazhattunk, ahová anélkül is beengednek. Abban az időben szinte minden országba csak beutazó vízummal léphetett be magyar állampolgár. A megoldás pedig úgy adódott, hogy időnként figyelek. Otthon a tévé- híradóban hallottam, hogy Málta eltörölte a vízumkényszert a magyarok részére.

      Telefonok, hogy ellenőrizzük, igaz-e a hír, és a megnyugtató válasz után István elment repülőjegy-vadászatra. Frankfurti kollégái segítségével kellett ingyen repülőjegyeket szerezni Máltára, és onnan átíratni az eredetileg marokkói jegyeket tovább Egyiptomba. Sikerült! Nemcsak a repülőjegyet, hanem még szállodát is foglaltak a kollégák, így lufthansás kedvezménnyel a máltai Hiltonba vonulhattunk be győztesen! Mindössze egy napot töltöttünk Frankfurtban, majd elindultunk teljesen felkészületlenül Máltára.

       Általában minden utazásunkra alaposan felkészültünk. Utánanéztünk a legnevezetesebb látnivalóknak, amelyeket nem lehet kihagyni, hogyan tudunk gyorsan és olcsón közlekedni, minél többet megtudni a meglátogatandó országról. Gyűjtöttük az információkat előre, ami az idő tájt nem volt olyan könnyű feladat, mint ma, de könyvek, és István lufthansás kollégái által küldött prospektusok segítségével nem vadidegenként érkeztünk egy-egy országba.

       Ez alkalommal mindez hiányzott. Csak a kezünkbe nyomott német prospektusok, a repülőtéren vett máltai útikönyv, és az Air Málta gépén kapott némi turisztikai irodalom volt segítségünkre. A gépen ezekből megtudtuk, hogy Málta nem is egy sziget, hanem három, tudniillik két szigetecske, Gozo és Comino is az országhoz tartozik. Vagy azt, hogy az országban egy négyzetkilométerre több emlékmű, emlékhely jut, mint Európa bármely más országában. Persze mit is lehet várni egy olyan helytől, ahol a föníciaiak, a karthágóiak, a rómaiak, az arabok, a normannok és az aragóniaiak kultúrája keveredik. Azon a szigeten, ahol a Szent János keresztes lovagok nemes rendjei két és fél évszázadon keresztül verték vissza az oszmán birodalom támadásait, egészen addig, amíg Napóleon csapatai 1798-ban ki nem rakták őket a szigetről. Azon a szigeten, ahol több mint másfél évszázadig Nagy-Britannia uralkodott, és a "Mediterráneum gyöngyének" nevezte szigetét. Egy olyan szigeten, ahol minden épület magából a szigetből épült, a sziget szikláiból.