Katalónia

       Tarragonába ismét egy új fiút kaptunk kísérőnek és sofőrnek. Az utak remek állapotban vannak, szinte élvezet száguldozni rajtuk. Egy gyönyörű kisvárosba érkeztünk, és rögtön a római amfiteátrummal kezdtünk. Elvégre ez is a Mediterráneum, jár ide egy amfiteátrum is. A főleg állatokkal való küzdelemre, vagy kivégzésekre épített amfiteátrum közvetlenül az azúrkék tenger fölé épült. Szívet melengető látvány, ha az ember a tenger felé fordul, és csak a régi világot látja. Viszont ha csak egy picit is megfordulunk, rögtön a modern világ modern szállodája emelkedik a magasba. Így találkoznak az ezredévek egymással a Földközi-tenger partján. Nem bántam volna, ha egy picivel odébb építik az újat. Nem kellene mindenütt belerondítani a múltba.

       A Font téren áll a jelenlegi városháza. Kevés a hely, éppen átépítik a teret. Iszunk egy kávét a téren, csodálatos időnk van, szinte simogat a meleg. Megindultunk felfelé a városkában a girbe-gurba utcácskákon. Egy indiai boltban gyönyörű szecessziós stílusban készült Ganésa elefántszobrot láttam meg. Mutattam Istvánnak, hogy no csak, hol talál ránk egy szépség. Nem tudtuk ott hagyni. Csak azért érdekes, mert az eladója, egy bűbájos fiatal nő, nagyon sajnálta eladni. Tegnap tettem ki a kirakatba, mondta, és reménykedtem, hogy egy darabig még ott marad. Nem értettük, miért nem akar egy eladó valamit eladni, amit a kirakatba tesz ki, hogy kelendőbb legyen a bolt is, az áru is, de helyes volt a lány. Később jöttünk rá, hogy nagyon okos is volt, mert ez után a szöveg után elfelejtettünk alkudni. Hogy én elfelejtettem, rendben van. De hogy a nagy alkusz párom is elfelejtse, az egészen rendkívüli. Azóta is szeretjük az íróasztalon trónoló, párnáján félig fekvő elefántistent.

       A város fel van mosva, abszolút rend van mindenütt. Tisztítószer szaga lenne, ha közben nem lenne életszagú. A katedrálisba hátulról mentünk be. A könyvek, amiket olvastuk a tarragonai katedrálisról, mind az elragadtatás hangján szólnak. Mégis minden szavuk halovány ahhoz képest, amit ott láttunk. Gyönyörű. A kórus az orgonával csodálatos famunka. Az ragadott meg leginkább. Szép és hatalmas a kolostor kerengője és a múzeuma.

      Lefelé csorogva a római városfalnál lévő Plaza de Forum egyik kis bárjában ebédeltünk valami helyit. Fura élményekkel lettem gazdagabb. Egy helyi társaság saját, hazulról cipelt, gondosan becsomagolt elemózsiájához kért a pincértől ezt-azt. A pincért ez nem zavarta. Hozta a levest, a bort, meg az üres tányérokat. A társaság elővette a táskákból a becsomagolt hazait, és nagy falatozásba kezdtek. Feltűnt a téren néhány gyereket tartó, cipelő fiatalasszony. Kéregetni jöttek. És a maradék kajákat mindenütt odaadták nekik. A nagyobbik, saját lábán közlekedő négyéves forma gyereknek az akkor még elő sem varázsolt alma is előkerült a szomszéd asztalnál ülő nő táskájából. Megdöbbentő volt nézni, hogy a magukon spóroló vidéki emberek megosztoznak az elemózsián a cigányasszonyokkal. Miután végeztek a másik asztalnál, hozzánk lépett az egyik színes ruhákba tekert, mezítlábas fiatalasszony. Határozott testbeszéddel mutatott a tányéromon hagyott érintetlen húsra. Rengeteget adtak, három szelet húst, mintha tudták volna, hogy többeknek lesz. És amikor nagy zavaromban odatoltam felé a tányéromat, már ott állt mellettem a pincér egy műanyag dobozzal. Abba tették a maradék ételt. Furán éreztem magam. Ezek az emberek valóban éhesek voltak. Nem pénzt koldultak, hanem élelmet. A pincér elvárta, hogy odaadjuk, amit lehet. Már hozta a csomagolóanyagot. Negyedóra múlva arra sétáltunk, ahol a kéregetők egy kút tövében újabb szerencsétlenekkel osztozva eszegették az összegyűjtött ételt. Nagyon rosszul éreztem magam, mégis szép volt a jelenet. A keleten élelmet gyűjtögető buddhista papok jutottak eszembe. Összegyűjtik a napi élelmet, és közösen elfogyasztják. Ez a kút tövében eszegető népes tarka sereg úgy tartozott itt össze, mint keleten a kolostorok szerzetesei.