Jordánia

       Idegenvezetőnk, Vahib egyúttal a sofőr is, régi motoros a szakmában. Nagyon hamar ránk érzett, közvetlen, kulturált jó negyvenes, széles látókörű, Franciaországban végzett archeológus és alkalmi idegenvezető. Később rájöttünk, hogy mellesleg ismeri a fél ország, sőt, szereti, mint annak több helyen bizonyságát adták. Nem vallásos fajta, sőt a vallási bigottságot mélyen elítéli. Tőle való az a megállapítás, hogy ehhez a területhez mindenkinek joga van. Ez a hely a Kánaán, ahol az arabok élnek a legrövidebb ideje, a jordániai állam meg mindössze ötven éve. Mert hogy ötven éve létezik. Jordánia is az angolok kreálmánya, mint annyi más ország. Az egyik szaúdi sejkből, egy hásemita családból hoztak egy királynak valót, így született Jordánia Hásemita Királyság. És bizonyítékul, hogy véletlenül is lehet jót tenni, a nép nagyon szerette és tisztelte Husszeint, a nemrég elhalálozott első öreg királyukat. Most a fia, Abdullah, és annak csodaszép palesztin felesége uralkodik, őket is szeretik.

       Vahib először az északi, legtávolabbi pontra vitt bennünket Um Keshez. Mesebeli bibliai táj. Szemben a Genezáret-tó, amelyen egyszer már Izraelben hajókáztunk. Fantasztikus a hangulata. Nézd, ott ettünk először Szent Péter halat, mutatott István a tó felé, gondolta, a jó kajákat biztosan megjegyzem egy életre.

       Szemben látszik a Golan fennsík, alattunk egy kis Izrael, utána a libanoni hegyek kéklenek. Keletre Szíria. Ott álltunk Jordániában, sűrű történelmi levegőben, szemmel belátható négy ország határán, és megint csak azon gondolkodtunk, hogy az emberiség nem normális. Mindenféle hülye szögesdrótokat húznak egymás közé, körbekerítik magukat, és szeletelik fel ezt a csodás vidéket. Is. Csakhogy másoktól megkülönböztethessék magukat. Néptől, vallástól, és ha mindez nem lenne, akkor a kék szeműektől, vagy a rövid lábúaktól. Pedig ha valahol, itt kellene az igazi békének kitörni. Itt, a környéken. Azt hiszem, ezt a vágyamat pont itt mindenki csak körbenevetné.

       Két gyönyörű bizánci templomromot és a színházat néztük végig Vahib alapos magyarázataival kísérve. A meleg ellenére remek hangulatú volt a hely. Elképzeltem, milyen jó kis karavántalálkozókat, sátor-bulikat tarthattak itt a karavánutak mentén az ősök. Már ha nem voltak a permanens gyűlölködés állapotában.

       Felmásztunk egy remek kilátású kávézóba a magas lépcsőkön. Ahogy meglátták Vahibot a vendéglősök, nagy ricsajjal örültek egymásnak, és jött a kézszorítás, ölelgetés meg a vállon veregetés. Vahib egy kicsit bicegett (valószínűleg rövidebb az egyik lába), és talán ezért is tűnt úgy, hogy amikor a többiek átölelték, nagyon bensőséges volt a mozdulat. Tele volt szeretettel. Mindenki nagy örömmel üdvözölte. Csak kávét ittunk és ásványvizet, de nem engedték kifizetni a számlát, mert Vahibbal vagyunk. Lehet, hogy mi jól járunk, de vajon nekik miért éri meg, kezdtem el kis pragmatikus gondolkodásomat, ahelyett, hogy elhinném, mint naiv koromban, hogy egyszerű barátságból teszik. Hát nem lehet jó üzlet errefelé a vendéglősöknek sok barátot tartani.