Új-Zéland

       Az egyik kolléga az aucklandi tartózkodásunk rovására ajánlotta - és nagyon jól tette - a Taupo tó vidékét, a Waikato folyó partján. Kocsival vittek a Leading Hotels of the World egyik kis gyöngyszemébe, a Huka Lodge-ba. Nagyon jó nevű a hely, amolyan flancos jobbemberes, de ugyanakkor nagyon családias, barátságos. Mindössze tizenöt kis bungaló áll a folyóparton, különböző központi épületek, fürdők, nyitott jakuzzik, és az éttermi rész. Amikor ott járt Erzsébet királynő, ő is itt lakott. Szóval, még rá is tesznek egy lapáttal, hogy az ember tudja ám, hol van. A vacsorához fel kellett öltözni rendesen, és az egyébként óriási, kandallós nappaliban a belépéskor mindenkiről elmondta az egyik alkalmazott, ki kicsoda. Szabályosan be lettünk mutatva egymásnak.

       Nem sokan voltunk vendégek. Két amerikai házaspár, és a gyerekeik a dajkáikkal. A gyerekek nem az ebédlőben étkeztek, ők külön. Igaz, ez a házirendben volt előírva. No, ez szimpatikus vonás volt. Igazán szeretem a gyerekeket, de bizonyos helyekre nem valók. Például a szülők hátán vagy hasán hordott zsákokba, zacskókba, kosarakba. A mai fiatalok bevezették azt a rossz szokást, hogy mindenhová cipelik magukkal a csepp gyerekeiket. Mindent egyszerre akarnak. Gyereket, családot, világot. Pedig világot látni vagy családot alapítani két dolog. Nem jó a gyereknek, nem tud pihenni, ki van zökkentve a saját környezetéből. Nem jó a kis gerincüknek az egész napos herce-hurca a melegben, a hidegben, a trópusokon. Ledöbbenve figyelem időnként, hogy túlélie a kicsi azt, ahová anyjának, apjának, a két felelőtlennek is oltások kellenének. Nem hiszem, hogy ez jó a szülőknek, mert az utazás nem arról szól, hogy korlátoznak. Éppen azért utazik el az ember, hogy kiszabaduljon a napi rutinból. De a legrosszabb a környezetnek, amely kénytelen elviselni mindkét fél kínlódását. És még lelkiismeret-furdalásom legyen, mert utálom, ha az én nyaralásom is meg van zavarva idegenek által. No, ezt valószínűleg átlátták a szálloda nagyon kedves vezetői, ezért nem lehetett gyerekeket behozni az étterembe. Ha nem volt dajkája a családnak, akkor már a rendeléskor előre jelezni kellett, és szereztek nekik.

       A társaságban volt egy ausztrál bankár, aki már több hétvégéjét töltötte itt, szinte hazavárták. Hongkong volt a másik kedvenc tartózkodási helye, ahol rengeteg ismerőse, barátja volt az üzleti életből. Közülük nagyon sokan Új-Zélandon vásároltak házakat, és már sokan oda járatták a gyerekeiket is iskolába, félve a dátumtól, amikor a városállam ismét Kína tulajdonába kerül. Sokan nem akarták ezt megvárni. A feleség és a gyerekek már itt, ők még Hongkongban, az utolsó üzleti lehetőséget is kisajtolva a város helyzetéből. Egy európai ország volt nagykövete is visszajárt ide, valószínűleg nem a feleségével. Istenem, nem tiltja a diplomácia.

       Arra lettem figyelmes, hogy akik már ismerték egymást, mind rákérdeztek, hogy aznap milyen fogásuk volt. Mint kiderült, tulajdonképpen halakra "vadásztak". Ezt a sportágat aztán láttuk is egy hajóról, ahová másnap mi is elmentünk. Hatalmas élmény volt. Soha nem voltam híve az állatok összefogdosásának, sem a vadászatnak, sem a horgászatnak annak ellenére, hogy az öcsém mindkettőt halálosan komolyan, szinte gyerekkorától űzi.

       Amikor megkérdezték, nem akarunk e hajókázni a Taupo tavon, természetesen "hát dehogynem!" volt a válaszunk. Egy fiatal svájci fiú, akit a szülei ide küldtek szállodául tanulni, vitt minket a tó partjára. Intézett némi adminisztrációs ügyeket, aláírattak valami papírt, nem is néztük, nem volt nálunk szemüveg sem, és már megszoktuk, hogy az adminisztrációt ők is az angoloktól lesték el. Tehát mindig mindent irogatnak. Alá is. Hatalmas, gyönyörű jacht állt a kikötőben, személyzete készen az azonnali indulásra. Csak mi ketten voltunk az utasok. Kedves volt az egyenruhás kapitány, aki fogadott, és nem tudtam eldönteni, hogy az aranyszínű gombjai a zakóján, avagy a szemei csillogtak-e szebben. Megindultunk egy óriási tavon a kora estében. Bár is volt a hajón, ahol mindenki kiszolgálhatta önmagát. Helyet foglaltunk, és élveztük a valóban utánozhatatlan, csodás környezetet. Nem tudtam addig, mi a szokás, csak azt kérdezték, mi a keresztnevünk. Mindkettőnk nevét leírták egy kis cetlire, de nem figyeltem, mit kezdenek vele. El voltam foglalva a bárpulttal.

       Kis idő múlva villogni kezdett valami a hajó végében. Az egyik fiú szólt, hogy Mariann, kapása van. El nem tudtam képzelni, mim van, amikor a bot végét sem fogtam. És valóban. Egy hatalmas pisztráng ficánkolt az egyik bot végében, éppen azén, amelyikre az én cetlim a nevemmel lett biggyesztve. Azért ez csodálatos, nem? Itt ülök egy elegáns hajón, egy kellemes fotelben, kezemben egy pohár Jack Daniels, szép az élet, és közben hozzám szegődik egy hal.

       - Mit csinálnak ezekkel a halakkal? - kérdeztem bárgyún. - Megsüttetik őket, hölgyem - hangzott a felelet.

       Gyorsan lefotózott István a hallal a hajón, főleg önmagamnak, hogy elhiggyem, nemcsak a képzelet játéka volt a szép darab pikkelyes. Amikor visszafelé jöttünk, ahogy kiszálltunk a hajóból, látom a horgászterület szabályzatát kirakva. Szóval, ez a hely a világ egyik leghíresebb horgászterülete. Hoppá! Megnéztem, mit is írtunk alá, mihez is kellett a nevünk, aminek alapján a kis cetli is a nevünkkel a bot végére került? És kiderült, hogy saját, másra át nem ruházható horgászengedélyünk volt arra a két órára; meg is őriztük őket. Tehát jogosult voltam a pisztrángra. Este a vacsoránál a saját halunkat készíttették el a szakáccsal, sőt, még reggelire is abból kaptunk. Ráadásul többen megdicsértek, hogy milyen szép nagy halam van. Nem tudtam, ilyenkor nevetni kell-e, vagy komolyan gondolják, hogy nekem több közöm van ehhez a szegény kimúlt állathoz, mint bármelyiküknek. Hacsak nem a pénztárcánkon keresztül. Mert a két órát keményen felszámolták. A számlában szerepelt a két óra horgászás jachttal. Naná, majd szerelemből hurcolásznak hobby-pecázni. Az igazi profikat azonban nem a hajón, whiskyzés közben, hanem a sebes folyású patak partján lehetett látni, térd fölött véget érő gumicsizmában ácsorogva, kezükben tartva az óriási botot. Minek állnak ott szegénykék, amikor magától is megy?