Thaiföld

       Kis gyereklánynak kinéző thai túraszervezőnk küldte értünk a megígért kocsit. Remek érzés volt megérkezni ugyanabba a szállóba, ahol tavasszal is voltunk. Hihetetlenül örültek nekünk, nemcsak úgy tettek. Olyan aranyosak a lányok, ahogy az ajtót nyitogatják, összekulcsolt kis kezükkel köszöntenek és bólogatnak. És az a mosoly, ami örökké ott tartózkodik a szájuk szegletében, és a szemükben... De szívesen becsomagoltatnám és hazavinném.

        Welcome back! - üdvözöltek a kártyán, az ajándék gyümölcskosárban. Ugyanazt a szobát kaptuk, amelyben legutoljára voltunk. Igazán figyelmesek. Remek vacsorát ettünk a Fehér Elefántban, ahol ugyanazt az asztalt kaptuk, mint tavasszal. Igaz, hogy a Marriottnál aranykártyásak vagyunk, de ezt a figyelmességet sehol nem kaptuk meg. Más Marriott szállodákban is méltányolják az aranykártyát, de sehol nem részesültünk extra figyelmességben, csak keleten. Az egész vendéglátás itt tartotta meg igazi vendég-szívesen látó jellegét.

        Végigettem kedvenc thai menümet, az itt abszolút közönségesnek számító szatayt csirkéből, erős mogyorószósszal, és a kétféle halon megosztoztunk Istvánnal. Vacsora után nagy sétát tettünk a szemerkélő esőben. Nagyon szeretem a meleg esőt, olyan lágy és nőies dolog. És imádom a nyüzsgést. Az eső is alábbhagyott. Elsétáltunk egészen a Hiltonig, alul. Mármint alul, az utcán.

        Vicces egy világ lett. Ha az ember reggelinél, a tizenhatodik emeleten kinn tud maradni a meleg teraszon, és nem a légkondicionált részt választja, s a teraszra épített fikuszok, különféle zöld növények, virágok közül lenéz a városra, hihetetlen látványban van része. A hipermodern üvegpalotacsodák lehetnének akármelyik amerikai nagyvárosban is. Ezek itt valamivel modernebbek, és talán picivel kreatívabbak. A modern épületekbe itt-ott egy-egy keleties motívumot próbáltak beleapplikálni a tervezőik.

        A második-harmadik emelet magasságában mindenütt hidak visznek át az utca másik oldalára. Többszintes lett a város, hiszen afelett még vagy három emelet van, ahol a várost keresztben-hosszában átívelő autóutak futnak. A huszonharmadik emeleti szobánkba is felhallatszott az egyik sky train, amely egész éjjel közlekedik. Itt nincs nappal vagy éjszaka között különbség. Zörög, csörög, villog itt minden egész éjszaka. Mindig zaj van, legfeljebb másféle. Buenos Airesről mondják, hogy a város, amely soha nem alszik. Lehet, hogy aki ezt mondta, soha nem volt Bangkokban?

        A modern Bangkok a harmadik emelettől felfelé globalizált világ, hivalkodó presztízs épületeivel ráült a harmadik emeletig létező Ázsiára. Minden, ami a régi Ázsia, az ázsiai emberekkel együtt, beszorult a nagy házak "alagsorába".

        Fura volt látni a betonutak alatt, az autók, a dögösre hangszerelt motorkerékpárok között a földön ülő és varrogató idős nőt vagy virágfüzért fonogató fiatal lányt. Természetessé vált számukra a göröngyös beton, az olajfoltos, töredezett járdán való élet.

        A szagok is beszorultak a hidak alá, amerre a felüljárók futnak, és az emberek is ott vannak alattuk. S természetesen mindenütt etető helyekkel állnak a többiek szolgálatára. Mindenki mindig eszik. Az illatok ínycsiklandozóak, az emberek nyugodtak, vidámak. Hogy ez a két dolog mennyire összefügg egymással, mármint az élet és evés szeretete és a jókedv, azt csak az utóbbi években kezdtem megérteni. Ha az ember szeretné megismerni a partnerét, a barátját vagy ügyfelét, vigye el enni. Az étvágyából, az étel élvezetéből minden egyébre lehet következtetni. És aki csak nyámmog, azzal nem érdemes folytatni semmiféle szorosabb kapcsolatot. A thaiok szeretnek és tudnak is enni. És etetni is. A járdákon maradó fikarcnyi helyet végig a különböző árusok sátrai, kordéra szerelt mozgó boltjai foglalják el. Egy-egy ház vagy bolt előtt a saját házi oltár, mindig friss étellel és virággal.

        Különösen szeretem a kis kerekes kocsikból varázsolt boltocskák eladóinak lelkesedését. Bűbájosak, ahogy kínálgatják a portékáikat. Meg kell tanulni, hogy kob-krun krap, vagy ha nő vagy, kob-kun ka, azaz köszönöm, hogy legalább udvariasan utasítsd el az állandó ajánlkozásokat. Ott állnak a kis kocsik mellett, csurig tele áruval a negyven kilós kis thaiok, kezükben az elmaradhatatlan számológép, amivel máris engedményt akarnak adni, pedig te nem is akarsz venni semmit. És velük szemben ott állnak a nagyra nőtt óriások, a fehér emberek, akik sok-sok X-el nagyobbak, és alkusznak.

        A kicsik beszereznek mindenféle óriás méreteket, hogy ki tudják szolgálni az óriásokat, akik néha nevetséges alkudozásba kezdenek a vásárlásaik során. Az oké, hogy alkudni kell velük, mert akkor vannak ők is hivatásuk magaslatán, és szakmai önérzetük is a helyén, de amit néhány, főleg öreglány előad, az szerintem gusztustalan. Néha filléreken képesek vitázni, és azt hiszik, akkor nagyon komolyan veszik őket. Egy üdítőitalért sokkal többet fizetnek ki a szállodájukban, mint amekkora a vita tárgya az utcán.