Tajvan

       Amikor kiderült, hogy a Lufthansás kollégák nem tudnak vízumot szerezni, egy este a vacsoránál beszélgettünk arról, hogy a Távol-Keletre mennénk, ott találkozhatunk is. Japán, Szingapúr és Thaiföld az úti cél, mert Tajvanra nem mehetünk. Én majd elintézem, biztatott Horst. Már hogy a csudában tudnád te elintézni? - kérdezte István. Mire Horst leadott egy mesét, hogy ha nem tudnánk, Csang Kaj-sek fia a jelenlegi tajvani belügyminiszter, aki Bajorországban tanult valamilyen katonai akadémián, ő véletlenül nagyon jól ismeri, többször találkoztak. Ő is volt már Tajvanon, és ne hagyjuk ki, ha csak a vízumon múlik, ő garantálja nekünk, hogy megkapjuk.

      Egyikünk sem hitte el az ígéretét, de nem bántottuk meg vele. Egy hónap múlva telefonált, adatokat kért, majd közölte, hogy a tajvani vízumunk Tokióba lesz telepítve. Ha ott vagyunk, egyszerűen csak besétálunk érte a tajvani kereskedelmi képviseletre. Az egészben nem nagyon hittünk, de úgy terveztük az utat, az egész programot, hogy amennyiben mégis sikerülne, meglegyen hozzá a jó forgatókönyv és természetesen a stand by repülőjegyek a biztonság kedvéért.

      És a csoda megtörtént. Tokióban, igaz, némi izgalmak árán, de valóban ott volt a tajvani vízumunk a kereskedelmi képviseleten, a belügyminiszter személyes ajánlásával. Még kocsit is küldtek értünk, amikor kiderült, kitől kaptuk a vízumunkat. A tajvani úr első érdeklődésünkkor szabályosan kiröhögött, hogy mit akarunk, pár nap múlva azonban, amikor bementünk a vízumért, elképesztően kedvesen adta át a becses okmányt. Aztán már az ajtóban voltunk, amikor utánunk kiáltott:
-Hé, kommunisták, itt ez az úr bangladesi. Maguknak ez barát vagy ellenség? Bangladest is kommunista országnak kell tekinteni? - István nagyon aranyosan azt válaszolta, hogy tekintse annak, ami a kérelmező számára a legelőnyösebb. Hiába, valamit csak tanítottak azon a diplomáciai szakon.

       Néhány nap múlva a Thai Airlines menetrendszerű járatával, orchidea-lánccal a nyakamban megérkeztünk a tajpeji reptérre. Az akkori naplómat csak röviden írtam meg. Sok dolog azért nem kerülhetett bele, mert nem tudhattuk, hogy ha esetleg hazafelé egy vámos elveszi, valami olyat találnak benne, ami miatt bajunk eshet, és oda a további utazgatás. Tehát az akkori érzések, gondolatok közül csak az egészen ártatlanok kerültek a naplóba, meg a tények. A kódolt beírások nagy részéről sajnos, már magam sem tudom, hogy mit jelenthettek.

       Nagyon elegáns reptér, jegyeztem meg a naplóban. Az útleveleinket elvitték, egy listán hosszasan keresgéltek valamit, majd a határőr bevitte az útleveleinket a főnökéhez. Aztán egyszer csak engem átengednek a vámoshoz, Istvánnak még maradnia kellett. Alaposan átvizsgáltak, a bőröndjeinket is. Még a melltartóm varrásait is átnézték. Nem találtak semmit. Csak a nálam lévő Rakéta regényújságokat vitték el egy kis időre. El nem tudtam képzelni, miért. Csak nem lemásolták? Ellenséges irodalomnak nézték, vagy egyszerűen csak kíváncsiságból?

       Nagyon udvariasak voltak, bár elég sokáig tartott a macera. Végül jól hátba vágták Istvánt, hogy üdvözöljük, és megkérdezték, hogy ez-e az első alkalom Tajvanon? A kérdés a történtek után kissé viccnek tűnt. Majd kikísértek az előtérbe, ahol már vártak különböző szállodák autói a vendégeikre.

       A pultos kislány megnézte, hogy rajta vagyunk-e az aznapi listán. Rajta voltunk. Tajpej Regency hotel, tessék várni, fél háromkor jön a kocsijuk. Pontban fél háromkor megérkezett a sofőr, és mivel más utas nem volt, kettőnkkel megindult a szállóba. Elég nagy összevisszaságnak tűnt a város, sok építkezéssel, hatalmas sugárutakkal, új, modern épületekkel.

       A kínai partoktól mindössze százhatvan kilométerre fekvő szigetnek az idő tájt tizenhétmillió lakosa volt, és évi alig több mint egymillió turista látogatta. Az eredetileg Tajvan szigetén élő népek fokozatosan vonultak vissza a hegyekbe a XVII. századtól betelepülő, főleg kínaiak elől. Rövid ideig a hollandok, majd a spanyolok gyarmatosítottak Tajvanon, aztán a japánok foglalták el az egész szigetet, akik egészen 1945-ig maradtak. 1945-ben a sziget hivatalosan visszakerült Kínához.

       Mao győzelme után, 1949-ben Csang Kaj-sek ide menekült, mintegy másfélmillió, főleg jobb módú kínaival, és kikiáltották a Kínai Köztársaságot Tajvanon. Az embereken kívül kétszázötvenezer darab, felbecsülhetetlen értékű kínai muzeális tárgyat, szerencsére szó szerint kiloptak Kínából. Szerencsére, mert ki tudja, az őrült kulturális forradalomnak nevezett szégyenkorszak mit tett volna velük.

       Ami Tajvanról azonnal beugrik nekem, az a két természeti csodának is nevezhető ritkaság. Egyik délután a Jeliunak nevezett homokkő szobrokat mentünk el megnézni. Senki nem tudja, az év-ezredek alatt hogyan és milyen kémiai folyamatok eredményeként alakult ki ez a homokkő-szobor-rengeteg, és a mai napig miként alakul tovább, már mint turista attrakció. Hogyan jöttek létre a különbőző figurák, például a férjeiket váró halászasszonyok csoportja. Igazán nem kell sok fantázia ahhoz, hogy az ember bármit beleképzeljen ezekbe a vörös, sárga, fekete színekben pompázó homokalakzatokba.

       A Taroko (vagy a másik nevén Tajluko) szoros, a másik természeti csoda nem más, mint két-háromezer méter magas, szinte egymáshoz simuló hegyóriások között kanyargó márványszakadék. Ide belső járattal, repülőgéppel mentünk, Hualien repterére. Egzotikus környezetben landolt a gép, majd összeszedték a csoportokat, és busszal megindultunk a Taroko völgyébe, Ázsia hét csodájának egyikébe.

       Minden fajta és minden létező színű márvány megtalálható itt. Egy márványfeldolgozó üzemet is megmutattak útközben. Egy fekete márvány hamutartót és cigaretta tartót sikerült beszereznünk viszonylag olcsón. Gyönyörűen kidolgozott, szép munka.
A legkülönbözőbb dolgokat csiszolják itt a különböző színű márványokból, a Buddha szobroktól a lakberendezési tárgyakig. Asztalokat, székeket faragnak. Az biztos, hogy nem kopik, vagy nem könnyen törik ki a lába, de azért tologatni sem lehet könnyű a takarításnál. Nem beszélve arról, hogy milyen hideg. Bár ahol mindig nagyon meleg van, ez nem téma.

       A busszal időnként bravúros mutatványoknak tűnő kanyarodásokat hajtott végre a sofőrünk. Mindenki aggódóba ment át, olyan szűk volt helyenként a hegyoldalba kivájt út. Volt úgy, hogy csak egy oldalról lehetett közlekedni. Ilyenkor a másik busz várt, vagy vissza kellett tolatnia, miközben alig pár centire volt a kerék a szakadéktól. Odalent, a barlangokkal teletűzdelt szakadékban, a szárazság miatt csak ványadtan csörgedezett a Taroko folyócska. Nagyon érdekesen építették meg a tizenkilenc kilométeres utat.