Japán

       Déli tizenkettőkor érkezünk meg Tokióba. Szörnyű álmosan, teljesen összefolytak a napok. Gyönyörűnek és nagyon tisztának láttam a tokiói repteret, és először csapott meg az a bizonyos tiszta szag vagy illat, amit azóta mindig keresek egy-egy új ország repterén a megérkezéskor, mert ma már biztonsággal megállapítom, hogy mi vár rám. Tisztaság, rend, jólét, vagy kosz, nyomor és szeméthegyek. Az utóbbiak vannak többen, és már differenciálok a randa szagok között is édes, és leginkább tisztítószer-szerű szagokat. Utóbbinál olyan az érzésem, hogy itt legalább próbálkoznak a tisztaság megteremtésével, vagy annak látszatával. Hatvanhat kilométer a távolság a város és a reptér között, és ezt a gyorsbusz hetvenöt perc alatt tette meg. Én egész úton alig bírtam nyitva tartani a szememet, végül feladtam, csak arra vigyáztam, hogy le ne essek az ülésről.

       A végállomásnál átszálltunk egy taxiba, és mentünk a Hiltonba. Akkor azt írtam a naplómba, hogy a méretekre jellemző, hogy annyi idő alatt értünk a reptérről a szállodába, mint Budapestről Frankfurtba a teljes beszállási macerával együtt. Na már megint a fizika, az út meg az idő.

       A hetedik emeleten lévő szobánk ablakából nem mindennapi nyüzsgést láttunk. Felüljárók, gyorsvasút, beton alul, beton felül, tekergő utak, és mindenütt tömötten, egymás fenekébe érő sorokban nyüzsgő, mozgó közlekedéssel. A zuhanyozás, a csodapirula, amit István egyik kollégájától kaptunk az átállás megkönnyítésére - nekem nem jött be - és gyors átöltözés után már rohantunk is az első estére tervezett Tokio by Night programra.

       Az este első részében egy eredeti japán szukijaki vacsora volt a programban. Mindketten nagyon éhesek voltunk, a gépen ettünk utoljára, és az akkori anyagi lehetőségeink nagy spórolásra ösztökéltek bennünket. Dehogy költöttünk pénzt kajára akkor, amikor este egy előre kifizetett vacsorát kapunk. Korgó gyomorral és nagy izgalommal vártam a vacsorát.

       Kellemes, gyönyörűen ápolt fapadlós terembe vezettek a japán házban, ahol a földre ültünk le, de a lábunknak egy-egy lyuk volt kiépítve a padlóban, az asztal alatt. Gondoltak a külföldiekre, akiknek a maguk alá húzott láb talán kényelmetlen lett volna. Nekem spéci az akkori ötven kilómmal nem okozott volna különösebb gondot az sem, csak adják már azt a kaját, amit soványabban még inkább szerettem felfalni, hiszen akkor még nem ismertem azt a bizonyos rossz érzést, amit a lelkiismeretfurdalás okoz az evés miatt. Nem kellett amiatt idegeskednem, hogy elhízom. Úgy tűnt akkoriban, akármit és akármennyit megehetek, nem tudok hízni. Mindig azt mondogatták rám, hogy egy szál bele van, de az hosszú. Azért sem kellett izgulnom az étkezéseknél, hogy megterhelem a gyomrom, az epém, vagy egyéb alkatrészeimet. Akkoriban azt sem tudtam, milyen alkatrészekből tevődök össze. A kaja egész életemben nagyon fontos szerepet töltött be, valószínűleg azért is főzök jól. Az éhség ellenben szinte az eszemet tudja elvenni. Nem bírok éhes lenni. Apám mesélte - aki szintén nem bírt éhezni, én ebben is ráütöttem -, hogy a háborúban egyszer majdnem azért lőtték agyon, mert felfalta a vastartalékot. No én is felfaltam volna akármit, csak hozzák.

       A japán ceremónia azonban nem a gyorskiszolgálók mentalitása szerint működik. Amikor már elég zenét hallgattunk, végre megjelentek a karcsú, törékenyre összecsomagolt lányok, és meggyújtották az asztalokon lévő kondér alatt a tüzet. A kondérban a halolaj elkezdett lassan rotyogni. Kicsit kellemetlen szaga volt, akkoriban még ezeket a gourmand dolgokat nem értékeltem annyira, mint ma. Kissé elkeseredtem, hogy ha még csak most gyújtják alá a tűzhelyet, mikor lesz itt kész az étel, de mit tehettünk, vártunk tovább. Az asztalon mindenkinek oda volt készítve a langyos szaké - rizspálinka - egy decis pohárban, továbbá egy üres tálka, egy pohár langyos tej, és egy nyers tojás. El nem tudtam képzelni, mi lesz itt.
Aztán szép lassan újra megjelentek a lányok, és finoman játszadozva gyönyörű, vékony ujjacskáikkal, nagy ceremóniával szép lassan letették az asztalra a tál húsokat, nyersen. Gyönyörűen felkockázva, a válogatottan szép, gusztusos húsfalatok még inkább éhséget indukáltak, nekem már megindult a nyálképződésem, és egyre gyakrabban kellett nyelnem nagyokat, pedig az alkatrészek még nyersen várakoztak a sorsukra. Újabb súlyos percek teltek el, és ugyanazzal az "ujjszertartással" elénk rakták a zöldségeket, fejes saláta leveleket, paradicsomot, sárgarépát, egyéb, már a színük miatt is ínycsiklandozó nyers finomságokat. Igazi fotótéma lett az asztal.

       Aztán a további japán zeneszó mellett - sajnos egyre kevésbé élveztem a zenét, és egyre türelmetlenebb lett a gyomrom - végre egy nagy tál rizst celebráltak a szép ujjak, mindenkinek rizs került a tálkájába. Kicsit nézegettem a ragacsos hófehér rizst, és csak nyeltem nagyokat. Aztán az átfutó gondolatból tett lett. Döntöttem. Szégyen-gyalázat, belenyúltam kezemmel a rizsembe, és gombócot formálva belőle, betömtem a számba. Gondoltam, még mindig kisebb baj, ha megbotránkoznak rajtam, mintha elájulok nekik, aztán rohangálhatnak intézni az új feladatot, azaz engem; nem beszélve a többiekről, akiknek addig ismét csúszik az evés időpontja. Az egyszerű főtt rizs ízetlen volt, de hát nem is arra való, hogy élvezkedjünk, hanem hogy közömbösítse a különböző ízeket. Nekem abban a szituban életmentő szerepet játszott.

       Amikor úgy nézett ki, már nincs mit behozni, az asztal tele, a halolaj is megfelelően büdös, naná, szinte forrt, akkor a gyönyörű ujjak elkövették a legnagyobb szakácsbűnt, a jó alapanyagok elrontását. Úgy, ahogy volt, a szép húsokat, a salátalevelekkel, egyéb zöldségekkel együtt beledobálták a rotyogó olajba, igaz ezt nagyon szép, finom mozdulatokkal követték el, és néhány kavarás után azt az új állagot, amivé rontották, azt a nyúlós, gusztustalanná lett valamit rámerték az üres tálunkba addigra beleütött nyers tojásra. Azt hittem, kivégeznek. Nem hittem a szememnek. Ez volt a kaja. Se só, se bors, se egyéb fűszerhuncutságok. És ehhez kellett meleg tejet inni. Akkor még nem voltam olyan vállalkozó szellem, nem bírtam a számba venni a nyúlványt. Odaadtam Istvánnak, helyesebben elcseréltem vele a rizsért, amit szerencsére újra hoztak, és megkaptam még a meleg tejét is. Na és bánatomban, hogy valami jóról lekéstem, ami pedig lehetett volna, megittam mindkettőnk rizspálinkáját. A mai napig nem tudom, milyen íze volt a büdös katyvasznak. A drágám sem emlékszik rá, már evés alatt sem emlékezett, szerinte nem ízlelgette, csak ette, elvégre ő is nagyon éhes volt.

       A vacsora után jött az attrakció. A Musical Hallban valami nyugati mintára elképzelt revüműsor-félét adtak elő lelkes félmeztelen, falábú, öregecske csajok gyönyörű toalettekben. Időnként sikerült majdnem egyszerre is emelgetni a lábaikat. Hogy ki volt itt a koreográfus, vagy látott e valaha valami hasonlót, nem tudni, nekünk szörnyű volt mindaddig, amíg nem vettük viccre a figurát. Onnantól már remek volt az este, és azt figyeltük, hogy a főleg egyedül, mármint nők nélkül ott ülő japán férfiak egy-egy szerény lábemelésnél, vagy kissé szexisre tervezett mozdulatnál, ami valljuk be, nem mindig sikerült olyannak, amilyen az indításkor elképzeltetett, huúú... huúú... szisszenésekkel menynyire képesek voltak kifejezni a férfiúi tetszést. De könnyű itt nőnek lenni, gondoltam magamban. Vagy ennyi is elég a japán férfiaknak, vagy ők is csak a rizspálinkát itták meg a vacsoránál. Esetleg tej nélkül, mert nekem már nagyon elkezdett csikarni a gyomrom. Igaz, én megittam a langyos tejeket is. A külföldiek, vagyis a turisták elég kevesen voltak aznap este, de ők is egyre kínosabban, feszengve keresték szemükkel a menekülési útvonalat.

       Az összes szexis jelenetet végignéztük, sőt még azt is, amikor a díva, a legöregebb csaj egy görkorcsolyára lett téve. Így tárgyiasulva az egyik oldalát meglökték, és a nézőtérről feltörő enyhe mordulás közepette végigsiklott a színpadon a borzongó férfiak legnagyobb örömére. Na, itt volt vége, szerencsére ez volt a slusszpoén. Nem biztos, hogy ebből a műfajból azon az estén többet el lehetett volna viselni.