Az első önálló utazás

       Az állomáson már bent állt a szerelvény, elején a nagy fekete mozdony, és már nagyon pöfögött. Iszonyú izgatottság vett rajtam erőt, nehogy lekéssem. A bácsi feljött velem a vonatra és addig cipelt a kocsikon keresztül, amíg talált egy középkorú házaspárt, akik Kelenföldig utaztak. Majd a lelkemre kötötte, hogy miután ők leszállnak, nekem majd még egyet kell mennem. Szinte meg voltam sértődve. Miért mondja ezt nekem, amikor kívülről tudom a megállókat. Nem vagyok én hülye.

       Aztán jólesett, hogy az egyébként szűkszavú házaspár már Komárváros után elkezdte a sütikínálgatást. Később előkerült a kockás textilszalvéta, meg a zsírpapírban lévő kolbász a kenyérrel. Nekem is adtak katonát. Nagyon soványka voltam, de mindig imádtam enni. Kelenföldig nem vettem elő a téliszalámis kenyeremet, csak miután ők leszálltak, faltam fel a Déliig, nehogy kárba vesszen.

         Alsó-bélatelep megállóhelynél megeredt a nyelvem, elmagyaráztam, hogy az a bácsi, aki rájuk bízott, és akiről azt hitték, hogy az apukám, az nem az, és hogy miért nem a szüleim kísértek ki az állomásra. És ha a bácsi nem él velünk, akkor miért nyaralunk nála itt a Balatonnál. Próbáltam megmagyarázni, hogy tudják, a malacok miatt, meg a moslék nagy érték, és ha azt mind meg kellene venni kukoricában, amit azok a dögök felzabálnak, abból nem két hét nyaralás telne ki, hanem sokkal több. Meg hogy a bácsi felesége is szereti az anyukámat, és azt mondja, hogy az anyu jó asszony.

        Feladtam. Végül is idegenek voltak. Láttam, hogy nem bírják felfogni, amit magyaráztam nekik. Az az igazság, hogy én sem értettem kristálytisztán a malacok étvágya meg a nyaralások közötti összefüggést, csak azt szajkóztam, amit hallottam. Álltam a vizet nézve az ablaknál, amíg el nem fáradt a lábam. Nagyon tetszett, hogy mindig máshol vagyok, hogy nem vagyok egy helyben, szorgalmasan pipáltam ki az állomásokat, miközben láttam az "életet", és hogy szalad mellettem a világ. Akkor határoztam el először, hogy sokat fogok utazni, vagy majd olyan foglalkozást keresek magamnak, ami azzal jár. Mindent látni akarok a világból. Akkoriban határozott elképzelésem volt arról, hogy vándorszínész leszek. Nem simán színész. A vándorszínészet sokkal izgalmasabbnak tűnt, és főleg a "vándor" része tartotta izgalomban a fantáziámat.

        Igaz, hogy az utazás akkoriban főleg olyan távolságokat jelentett számomra, mint Nagykanizsa és a Déli pályaudvar; az út minden percét élvezve mondogattam magamban, hogy most éppen hol vagyok. Későbbi életemben még sokszor tettem meg azt a rettenetesnek tűnő távolságot, amely abban az időben több mint nyolc órát vett igénybe. Amire még határozottan emlékszem, hogy Lepsény után fél órát szavaltam az unott házaspárnak, mindenáron fel akartam őket vidítani, de valahogy éreztem, hogy nem velem van bajuk, biztos nem rám haragszanak, csak nem értékelik a verseket. Akkor kezdtem a különböző történeteket, amelyek a mesélőkedvem első megnyilvánulásai voltak. Számtalan alkalommal az iskolai lyukas órákon vagy az orvosi rendelőben az unalmas perceket azzal töltöttük, hogy kipenderültem az osztály elé és elkezdtem mesélni. Olyankor keveredtek egymással a tényleg olvasott történetek meg a saját fantáziám termékei.

        Biztosan tudom, hogy a szomorú történeteket állandóan átalakítottam, és ha kellett, külön elmondtam az eszmei mondanivalót, de gyűlöltem, ha valaminek a végén valaki szenved. Nálam minden mese jól végződött. Emlékszem, egyszer a Hófehérke történetét úgy interpretáltam, hogy a gonosz mostoha nem is gonosz volt, csak egy újfajta permetező szert talált ki, és az csak a kukacokra volt halálos. Tudta, hogy Hófehérke úgysem fog meghalni, csak alszik. Nagyon szerette volna, ha hazaköltözik, és nem a törpékkel csavarog a sötét erdőben. Építtetett neki egy egész palotát a maguké mellett és ott akart nagy esküvőt csapni Hófehérkének meg a királyfinak, akit tulajdonképpen ő küldött utána az erdőbe. Mert igenis szerette a Hófehérkét, csak nem tudta kimutatni.

        Ez a mese nem keltett osztatlan sikert. Az én kedves hallgatóim valahogy mindig kikövetelték maguknak a gonoszt, akit lehet gyűlölni. Akkor még nem tudtam, hogy sajnos az emberek nagy része így gondolkodik. Belebetegszenek, ha nincs ellenségük. Mintha a gyűlölet lenne az éltető erő. Kreálni kell tehát közellenséget a mesékben is. Lehet, hogy az ember így lesz gonosszá, már a mesék is azzá nevelik?

        Kelenföldnél leszállt a közönségem, elővettem tehát az anyukám által gondosan becsomagolt uzsonnámat és gyorsan felfaltam, mert nem tudtam, hogy milyen hosszú az út a Déliig. Nem hittem volna, hogy olyan nagy az a Budapest, hogy két megállója között olyan sokat tud menni a vonat. Pedig tudtam, hogy van Nyugati meg Keleti is, elvégre az volt az első kérdésem anyutól, hogy mi az, hogy Déli. Van északi meg keleti is? Így kaptam felvilágosítást arról, hogy a főváros sokkal nagyobb, mint Kanizsa, ami pedig sokkal nagyobb volt, mint azok a falvak, kisvárosok, ahová nyaralni jártunk.

        Anyámat a bátyja vitte fel annak idején a fővárosba, aki akkor ott találta meg a boldogulását. Anyut is kitaníttatta felszolgálónak, majd közös vendéglőjük lett. Aztán a háború alatt apám itt ismerte meg az anyámat és vitte magával Kanizsára. Addigra ugyanis nagybátyám elvette a keresztanyámat, és egyáltalán nem csípte egymást a két nő. Ezért volt anyunak kellemetlen, hogy az én erőszakoskodásomra meghívatott a szünidőben két hétre.