Mianmar (Burma)

       Kipakolás után azonnal elvittek bennünket vacsorázni. Ez önmagában kedves gesztus, az emberek általában a hotelen kívül szeretnek vacsorázni, elvégre az is program. Este kilenckor azonban jobban örültem volna, ha maradunk a szállóban. Így még egy fél órát kocsikáztunk a sötét városban. Ha legalább annyi fény lett volna, hogy valamit lássunk is, biztosan élveztem volna a késői városnézést. Így még annak is örültünk, hogy a kocsink lámpája működött.

       Végre megálltunk egy óriási hodály előtt. Fura mongoloid arcú, mosolygós emberek álltak sorfalat a bejáratnál. Néhány órával azelőtt lehet, hogy itt zajos élet volt, de mire mi megérkeztünk a kínai büfévacsorára, az asztalon már csak a maradékot találtuk. Kísérőnk leültetett minket egy színpaddal szemben, közölve, hogy ő itt nem maradhat, ezért döntsük el, mennyi idő múlva jöjjön vissza értünk. Hiába invitáltuk az asztalunkhoz, szinte megrémült, hajthatatlan volt. Végül egy órában állapodtunk meg. Így ő lett az aznap esti Láng Vincénk. Bár, ha valóban úgy mondta volna az "egy óra múlva itt vagyok" bűvös mondatot, ahogy az igazi Láng Vince a sorozatban, soha nem keveredtünk volna elő abból a világvége hodályból. Fogalmunk sem volt, merre hoztak a sötétben, a városon át.

       Kiszolgáltuk magunkat a büfé asztalról, a kaja finom, fűszeres volt, és rendeltünk volna italt. Volt sör, amit nagyon ajánlgattak, és málnaszörp. Előbbit nem kívántuk, utóbbihoz nem volt gusztusunk a sok légy miatt. Maradt a víz, ami üvegkancsóban volt az asztalon. Lesz, ami lesz, gondoltam. Semmi bajunk nem lett.
Ciki volt a hatalmas hodály. Egy kicsit az ötvenes évekbeli nagyvállalati kultúrházak nagytermére hajazott a berendezés. A színpadon néhány fotel, kopott vörös bársonnyal bevonva, csipketerítővel letakarva a fejrésznél, ahogy az a kínaiaknál illik. Előtte egy kis asztalka, földig érő csipketerítővel. Azzal a fajtával, amit a függönyanyagokból vágnak ki, majd a széleit egy másfél centis csipkével körbevarrják. Az asztal körül sok-sok ajándék. Láthatóan születésnapi buli volt, csak nem tudtam, hová tűnhetett a díszes társaság. Egy magas széken ülő férfi gitározott, amerikai countryt énekelt, meglepően jól. A kancsó vízzel, a kínai vacsorával és az amerikai nótákkal köszöntöttük egymást az első burmai esténken.

       Érthető, ha visszatérve a szállodába, azonnal egy whiskyvel folytattuk. Jobb a fertőtlenítésre, mint a gyógyszer. A hallban elfogyasztott ital mellé egy még mellbevágóbb dolgot kaptunk. A New Light of Myanmar című újság a régi időket idéző, bambuszból font újságtartóban, ugyancsak elemzésre érdemes. Nyilvánvalóan a külföldieknek készült. Elég kevesen beszélnek az országban angolul, miért jelenne meg angol nyelvű lap a hazaiaknak. És miért hazai lapot adnának a szálloda kizárólag külföldi vendégei kezébe. Ennek ellenére olyan buzdításokkal, felhívásokkal voltak tele az oldalai, amelyeket csak a helyi lakosoknak "üzenhet" a kormány, vagy az, aki itt fizet. A címlapon felül, a jobb oldalon egy keretes rész, amely ilyen okosságokkal volt tele: "Ne használj sok áramot!" Na, megvan, gondoltam. Nemcsak a sötét miatt van sötét errefelé, hanem mert ezek megfogadják a tanácsot, és nem használnak áramot. Szerencsére a hotelre ez nem vonatkozott, villanyfénynél olvastuk a cikket. "Ne pazarold a vizet!" Aha, ettől meg a szag válik érthetővé. Talán mégis egy kicsit többet kellene használni belőle. A csúcs az a statisztikát is felhasználó intelem volt, amely így szólt: "Burmában 455822 autó van." Milyen pontosan tudják! Lehet, hogy a számokon sem kell naponta javítgatni. Elmerengtünk, hogy egy negyvenhétmilliós országban még félmillió autó sincs, a lakosságnak még egy százaléka sem rendelkezik autóval. Ráadásul ez a szám nem a lakosság tulajdonában lévő autók, hanem az országban lévő autók száma.

       Ennek ellenére ebből vezette le az újságcikk azt, hogy ha mindenki havonta egy gallonnal kevesebb benzint "pazarol" - micsoda pazarlás lehet ilyen számok mellett! - akkor az havi fejenkénti ötvenöt dollárt hoz az államnak, és ebből egy hidat lehet építeni. Nem vagyok nagy matematikus, de éreztem, hogy ehhez az egyenlethez azért még egy adat hiányzik, mondjuk az, hogy mennyi idő alatt. No meg a híd hossza.

       Gondolom, aztán mehetnek majd át az új hídon gyalog. Szerencsére jó nagy folyóik vannak. Távoli, mégis ismerős volt ez az újságból átszűrődő világ. Még jobban zavartak azonban a képek. Nem a nyomdatechnika, hanem a témájuk. A képek szinte kizárólag egyenruhásokat mutattak. A katonai diktatúra így már az első este beszivárgott a tudatunkba.

       Másnap reggel jött értünk Shvi, hogy belevessük magunkat a főváros, Yangon, régi angol neve szerint Rangoon rejtelmeibe.