Ausztrália

       Melbourne után a hatalmas ország közepén lévő Alice Springsbe repültünk. Alice Springsből pedig csak egy félórás repülőút Ayer's Rock. A szinte éppen a hatalmas szigetország közepén fekvő, vörös szívnek is nevezett Uluru, nemzetközi nevén Ayer's Rock az őslakók szent hegye. Óriási nemzetközi kampányok, az ausztráliai prospektusok kihagyhatatlan fotói mind azt a látszatot igyekeznek kelteni, hogy ide aztán el kell jönni. Ha ránézünk a térképre, érthető, hogy aki Melbourne vagy Sydney városából Európába indul, annak át kell repülnie a terület felett. Okos dolog tehát úgy indítani a gépeket, hogy legalább egy éjszakát itt töltsön a vendég, akár akarja, akár nem. Alice Springsből úgy nem lehet menni, hogy reggel odarepülök, megnézem a követ, és este tovább repülök. Nincs járat, csak reggel. Tehát csak másnap reggel lehet bármilyen irányba tovább repülni. Én ezt neveztem el a világ legnagyobb marketing szélhámosságának. Nem a terület megtekintését tartom feleslegesnek, mert akinek van ideje, valóban meg kell néznie. Látni kell az Ausztráliára oly jellemző, és az őslakosok szent álomvallásának szertartási helyeit, vagy a barlangrajzokat.

       A szélhám a szervezésben van, hogy muszáj legyen egy éjszakát eltöltened itt. A puszta homoksivatag közepén lévő hatalmas kőkavicsokat körbejárni a negyven fokos melegben nem túl élvezetes dolog, kiváltképp az ember fejére a szúnyogszerű szörnyű kis dögök ellen felrakott hálós sisakban. Ha már ott van az ember, természetesen körbejárja, ez kilenc és fél kilométer - mi kocsival mentünk. A legnagyobb kavics, az Uluru 348 méter magas, és fel lehet mászni a tetejére. Hogy minek, az ugyan rejtély, de többen megpróbálják, minden figyelmeztetés ellenére. Merthogy meleg van, nagyon nehéz felmászni rá. Sajnos már többen belehaltak. Mi természetesen nem kísértettük sorsunkat, nem másztunk. Meg egyébként is szent a helye az őslakóknak.

       Mintegy harminc kilométerre tőle egy másik kupac nagy kő, az Olga's, vagy Kata Tjuta, de az nem annyira szent. Ezek a hegyek az Ausztráliában élő nomád őslakosok szent találkozási pontjai.

       Reggeli érkezésünk után az állítólag legjobb szállóba mentünk. Nem tudom, volt-e másik, vagy csak ez a hatalmas, modern szálloda. Hatalmas, füves park közepén, úszómedencével, amely a száraz időszakban a sárga és vörös földtől annyira elütött. A portánál várnunk kellett kicsit, egy telefont akartunk elintézni. Az ajtóban megjelent egy csúnya, izzadt, vietnami papucsos, tarkainges fekete ember. Odajött a pulthoz, várt valamire mellettünk, szaglott egy kicsit, majd odébb állt. Nagyon fura volt szegény, azt hittük, valami szerelőféle, aki véletlenül jött be a főbejáraton. Amikor elment, István pimaszul megkérdezte a portát, hogy tényleg ez a legjobb szálloda, ahol ilyen vendégek vannak?
A portás ijedten nézett körül, és bizalmasan suttogta, hogy uram, ő nem vendég, ő az egyik tulajdonos. Kicsit elképedtünk. Délután egy kedves úriembert kaptunk idegenvezetőnek. Tőle tudtuk meg, hogy is van ez a tulajdonosság.

       Már akkoriban különböző szervezetek követelték, hogy a bennszülöttek elnyomása, a kezdeti kegyetlenségek kompenzációjaként az ausztrál kormány adja vissza a területeket az őslakosoknak. Azokat a főleg szent helyeket, ahol bizonyítottan a mai napig élnek, vissza is adták. Ettől a perctől kezdve, ha bármilyen fejlesztés, építkezés, bányanyitás van a területen, az csak az ő engedélyükkel lehetséges. Az engedélyt viszont tulajdonrészek megszerzésével lehet megkapni. Már a saját területüket viszik a vállalkozásba, és ettől kezdve nem is dolgoznak semmit, csak seprik be a pénzt. Hirtelen megnőtt ezeken a területeken az őslakosok száma. Van már saját iskolájuk, ami nagy szó.