2009.01.20
Algarve nyugati része
Egész napos csavargás

          Meglehetősen későn értünk a szállóba, mert Krisztina mindent meg akar mutatni, ami csak szóba kerül, és ilyenkor nem sajnálja az A200-as Mercedesébe rakni a kilométereket. A portugál mácsóságról több alkalommal meggyőződhettünk. Volt ugyanis része férfiak általi kioktatásban, ha beparkolt vagy megelőzött egy férfivezetőt. Szerinte azt sem bírják elnézni neki, hogy milyen kocsiban ül, pedig önmaga kereste meg az autója árát, a munkaeszközét.

Bár nem vezetek, de meglátásom szerint - legalább is errefelé - nincsenek olyan drága, hatalmas autók, ki tudja hova szánt dzsipek, mint nálunk. Pedig itt sokkal indokoltabb lenne. Mégis nálunk sírnak hogy milyen nagy a nyomor, hogy rosszabbul élünk, közben az utcán közlekedni sem lehet a drága kocsiktól. Legtöbbjük gazdája minimálbérből nyomorog. Az adóhatóságról majd akkor lehet nálunk tisztelettel beszélni, ha utána járnak, kinek miből telik a luxuskocsikra. Nem kellene más, csak akarat. Csakhogy sok olyan akadna fenn a vizsgálat hálóján, akit különböző oknál fogva nem jó bántani. És a párt-semleges Apeh inkább félre néz. Biztos megéri nekik.

Quarteriában egy gyerekcipő boltnál kezdtünk tegnap, itt ugyanis betétes kiscipőket árulnak. A régebben só-exportjáról is híres városkában már jártunk, de a helyiek tudják igazán, mi hol van. Például az ilyen gyerekcipő bolt. A cipő az utóbbi időben Portugália egyik vezető ipari terméke lett.

Faro az első megállónk, Algarve központja. Ide érkeztünk mi is Lisszabonból, ahogy turisták ezrei özönlenek ide a szezonban. Bár ez itt nem a Földközi tenger medencéje, hanem az Atlanti óceán, mégis jellegében, stílusában, ételeiben, szokásaiban, klímájában mediterrán. Augusztus a legzsúfoltabb hónapuk, ne is ajánlgassuk senkinek, hogy akkor jöjjön, győzködött Krisztina. Szinte egy komplett autófolyam olyankor az országút, és sehol nem tudnak rendes kiszolgálást adni. Májustól októberig dühöng a nyár, de március-április is igazi nyár egy északi embernek. Tudják, hogy a gyerekek iskolai szünete és a szabadság kiadások időpontja augusztus, ennek megfelelően a tömeges turizmusé is. Faro a légikikötője miatt forgalmas, innen általában kocsival mennek tovább különböző kisvárosokba, falvakba, nyaralótelepekre. A városban nem lehet strandolni, mert a strandja tíz kilométerre van a várostól, kinn a vízben. A különböző kis szigetekre, 7- 10 Euróért visznek ki a kis hajók. Azért egy négytagú családnak azzal kezdeni a reggelt, hogy csak a strandra 40 pénzért mennek ki, nem hangzik túl jól.

Faro a móroknak fontos városa és kikötője volt, majd elfoglalták a spanyolok. A kedves britek jó szokásuk szerint kifosztották, és felégették, mert ők nem tudták elfoglalni. Aztán jött a nagy földrengés, amit Lisszaboninak nevez az utókor, pedig szinte egész Portugáliát, főleg délen romba döntötte. A régi várfalak egy része megmaradt, sőt különböző házak épültek bele a falakba, és folyamatosan felújítják. A kocsit, mint az összes hasonló középkori városban a falon kívül hagyjuk, és az egyik kapun bemegyünk a Katedrális térre. Valami megfoghatatlanul jó hangulata van a négyszögletes térnek a fura Se-vel, amihez folyamatosan építették hozzá a környék házait, mert a város növekedése megkívánta a még nagyobb katedrálist. Szép a hófehér egyemeletes püspöki palota és a városháza épülete, melyek a téglalap alakú tér másik három oldalát jelentik. A fehér házak előtt az egyforma magas narancsfák roskadoznak az érett narancsoktól, és a jellegzetes portugál fehér-fekete mintákká kirakott kövek adják a járófelületet. Jó hangulatban nyüzsög az egész városka. Egy cukrászdában kávézunk, és ismét ismerkedünk a portugál cukrászművészettel. Művészet, valóban. Élő művészet.

Elindultunk a spanyol határ felé, és mivel „idő volt”, útközben megálltunk ebédelni Cabanas halászfaluban. Természetesen halat. Ezek, a Krisztina szerint családi éttermek általában egy halászcsaládé. A papa megy a tengerre, mama főz, a gyerekek felszolgálnak. Remek ebédet kaptunk. Én leginkább a tengeri sóban áztatott és grillezett fehér húsú halakat választom főtt krumplival - nagyon jó ízű- és vegyes salátával, ami zöld saláta, hagyma, sárgarépa és paradicsom. Olívaolaj és ecet jön hozzá, Készítsd el magad. Elrontani nem lehet.

Ahogy tovább haladtunk a spanyol határ felé, egyre inkább eltűnik a turista jelleg, és igazi hercig kis falvakon, majd kősivatagos de nagyon zöld - a rendkívüli sok eső miatt még inkább zöld - vidéken keresztül érjük el a Guadiana folyó partján lévő Vila Real de Santo Antonio határvároskát. A folyó túloldala már Spanyolország. Egy nagyon szép hatalmas híd köti össze őket. A kisváros főtere a templommal a megszokott szépség. A téglalap alakú téren itt kocsmák, boltok sorakoznak, és a szépen kirakott mintás járófelületen Pombal márki kézjegye is ott van a városkán. A hajdani Mercado épületében egy fado kiállítást néztünk meg. A kiállítás fotókból, régi plakátokból, újságcikkekből és régi gramofonokon lejátszható bakelitlemezekből állt. És természetesen a zeneszerszámokból, a különböző gitárokból, a 12 húros un. portugál gitárból és mandolinokból. Krisztina nem szereti a fádot. Utálja, hogy mindenki azt hiszi, hogy tipikus portugál, pedig a fado kifejezetten lisszaboni műdal, semmiképpen nem hozható össze a portugál folklórral. Vidámabb változata az egyeteméről híres Coimbra városból ered. Ez a két változat van. Megértem Krisztát, én sem szeretem, ha az árvalányhajat és a pusztát azonosítják velünk.

A kisvárosban sok a spanyol. Általában ide jönnek át vásárolni, főleg frottírt. Az itt lévő textilgyár ugyanis remek anyagot és készterméket állít elő. Az utcákon mindenütt törölközőket, ágyneműket árulnak. És sóban sült gesztenyét. Már csak ezért is szeretni lehet a városkát. Nagyon aranyos agyagedényben sütik, és olyan tetővel, mint a házakon errefelé látható mór kémények. A darabos tengeri só is itteni, nem beszélve a gyönyörű darab gesztenyékről. Szicíliában van ilyen nagy és jóízű gesztenye, mint errefelé.

Már estefelé járt, amikor megérkeztünk a gyönyörű kisvárosba, Tavira-ba. A kb. tízezer lakosú városkának legalább húsz temploma nagyrészt hajdani mecsetekből átalakított katolikus templom. Gyönyörű a folyópartja, a többlyukú híd környéke remekül van kiképezve, márványlapokkal lerakva, színpadszerűen. A téren egy presszóban kávéztunk, ahol a magyar tiszteletbeli konzul tábláját pillantottuk meg az első emeleti ablakban. Pousada lett a hajdani kolostorból is a vár tövében. Belül is szépen felújították, Kriszta ide is bevitt bennünket. Már felkapcsolták a világítást a városban, amikor kijöttünk. És ez még izgalmasabb hangulatúvá tette a kellemes kisvárost.

          Kriszta egyre jobban köhögött, szerintem nem vicc, amit előadott már napok óta. Úgyhogy elzavartuk orvoshoz. Még egy napunk van vele, egy úgynevezett templom túra, elhalasztottuk. Ráér az szombaton is. Addig kúrálja ki magát, mi pedig mától egyedül csavargunk a környéken, és egy kis pihenés, napozás is ránk fér.



<< Vissza a listához
E-mail: huszm@t-online.hu