2015.04.14
Torinoban áprilisban nyár van
A Piazza Castello, a királyi palotával

Másodszor vagyunk Torinóban. 2011 márciusában ugyancsak szép időben jártunk itt, megtetszett az Alpok lábánál fekvő, négy folyót (Pó, és két mellékfolyója, valamint a Sangone) magáénak tudó árkádos barokk város, Olaszország negyedik legnagyobb városa. Már a rómaiak használták a területet, utánuk a lombardok jöttek a későbbi Szavoyai hercegség fővárosába. A Szavoyai családnak sokat köszönhet a város. Építészete az ő ízlésüket tükrözi. Az olasz egyesítés után tíz évig (1861-1871) Olaszország első fővárosa volt. A 19. században iparosodik, sokan telepedtek le a városban.
Jó, ha az embernek tömegközlekedési jegye van. De hol itt, hol ott, össze-vissza vannak a megállók és szerencse, ha elsőre sikerül kitalálni, honnan indul ez, vagy az a busz vagy villamos. Az én szerencsémre István gyorsan megtalálta a 61-es buszt, amivel aztán zötyögtünk jó néhány megállót a Piazza Vittorio Venetoig, a Pó folyó mellé. Zötyögtünk a 19. századi hatalmas négyzetes köveken, amiken szépen ugrálnak a busz kerekei.
A rakpartjait (Murazzi) a 19. század végén építették ki. Ekkor kezdték szállításra használni a folyót. Velencéig a vízi út 30 órát tartott. Ma a kiépített rakpart egykori raktáraiban zajlik az éjszaki élet, bárok, diszkók foglalják el a szállítandó termékek helyét. 
A Piazza Vittorio Veneto gyönyörű tér, körben palotákkal, árkádokkal és kiülő éttermekkel. A Via Po a folytatás, 1673-ban épült a Piazza Castellotól a folyóig. Egymás melletti gyönyörű paloták folytonos árkádokkal, amelyeket csak két barokk templom szakít meg. A 18. században szinte áradoztak az utcáról az újságok. A legszebb, széles és egyenes útnak nevezték. Az utca északi oldalán 1819-ben dór oszlopokkal díszített árkádokkal bővítették az addigiakat, hogy az utcakereszteződéseknél is fedett sétaút legyen a király számára. Valóban, főleg este csodaszép a város, a megvilágított árkádsorok melletti autóút, másutt emellett a lombos fák, és újra a közösségi közlekedés részére fenntartott közlekedő sáv középen.
A Piazza Castello mindig a város történelmi és politikai központja volt. Innen nyitották a modern Via Roma, Via Po és Via Pietro Micca utcákat a város nagyobbítása során. A 14. század második felében a Savoyai hercegek lebontatták a kastély melletti épületeket és a városvédő falakat. Térré a 16 században vált az újabb átépítések során. A tér közepén a Palazzo Madama épülete. Guarino Guarini szerzetes tervezte, az 1680-ban felavatott San Lorenzo templommal együtt. 
Betérünk a San Lorenzo királyi templomba, amelynek mellékkápolnájában van a híres, vagy hírhedt Torinói Lepel. Nemcsak a négy konkáv kupola, az egész nyolcszögű építmény csodálatos.
Kis kerülővel elértünk a Teatro Regio épületéhez, ahol operát és koncertet nézünk, hallgatunk. Bár a színház története a 18. század elejére nyúlik vissza, gyakorlatilag 1973-ban nyílt meg újra a mai formájában.
Nem sokat keresgéltünk, fáradt lábainkat akartuk megpihentetni, és ideje volt valamit enni is. A Caffe Universita belső termében két gyönyörű art deco tükör csalogatott, art deco világítótestekkel. Nemcsak szép volt az éttermecske. 10 Euróért „terülj asztalkámat” varázsoltak elénk: saláták, paszták, szalámik, sonkák, sajtok, gyümölcsök, édességek.
Hogy egy kicsit lejárjuk az ebédet, és megvárjuk a kiállítás nyitását, tovább sétáltunk. A már múltkor megcsodált Palazzo Carignano ugyancsak Guarino Guarini munkája. A barokk egyik kiemelkedő alkotása az UNESCO védelem alatt álló palota. Gyönyörű a vörös téglás épület spirális hatalmas lépcsőházaival. 1848-ban itt ülésezett az Alpokaljai Parlament. A 19. században a Carlo Alberto tér felé „megduplázták”  a palotát. 
Még egy kis séta a Via Roma árkádjai alatt, márvány járdán és hűvösben. A legdrágább márkák boltjai délben ugyanúgy bezárnak, mint a kisebb magánüzletek, három, fél négyig tart a szieszta.
Elértük Torino legszebb terét a Piazza San Carlo-t. A tér megtartotta 17. századi képét, azt a harmonikus egyformaságot, amelyet a királyi építész Carlo di Castellamonte tervezett. A tér közepén Emanuele Filiberto lovasszobra, a tér szűkebb oldalán a Santa Cristina és San Carlo ikertemplomok homlokzatai.
A 25 fokos meleg sokat kivesz az emberből. Így kissé lassabban értük el a Palazzo Chiablese, ma múzeumként működő palotát. Tamara Lempicka lengyel festőnő kiállítását néztük meg. Nem ismertük még a nevét sem. Meg is lepődtünk. Azt írták róla, hogy „összetéveszthetetlen stílusú Lempicka” az art decot képviselte. Az art deco stílus az 1925-ös párizsi kiállítással tette le névjegyét az iparművészet, a dizájn, az építészet területén. A festészetben nem jeleskedett. Lempickának nem volt versenytársa.”
Persze, hogy kíváncsiak voltunk a képeire. Kissé csalódtunk. Sok fénykép, filmrészlet mutatja be a nagyvilági életet élő festőnőt, de a beígért száz kép, túlzás.(Hacsak a rajzait, vázlatait nem számítjuk a száz alkotás közé.) Mindenestre szép kiállítást láttunk és a kor hírességeivel mutatkozó (Dali, vagy a magyar Kertész és Brassai fotóművészek) egy nagyvilági életet élő művészt ismertünk meg.
Este a Filarmonica Teatro Regio Torino hangversenyét hallgattuk az operaházban Gianandrea Noseda olasz karmester vezényletével. Zongoránál Khatia Buniatishvili, ma már világsztár, 27 éves grúz zongorista. Műsor: Rachmanyinov: 2. zongoraverseny c-moll és Rimszkij-Korzakov: Seherezádé szimfonikus szvit.  
Az igen attraktív Buniatishvili, egy lapáttal többet tett a játékára, mint elég. Dobálta a haját, lehunyt szemmel hajladozott, majdnem kiájult a zongoraszékről. Az egyébként kitűnő zongorázáson kívüli műsort is adott. Hol egy ideges pulikutyát, hol egy szenvedő szfinxet láttam. Meg kell hagyni, remekül játszott és látszott, hogy Noseda karmester is élvezte a közös fellépést. Nemcsak a gyönyörű dallamok miatt tombolt a közönség. Így nem úszta meg a művésznő ráadás nélkül.
Nemrégiben Las Palmason hallottuk kedvenc darabomat, a Seherezádét. Most sem volt rossz előadás, de az előző jobb volt. A zenekar a különbség. Sebaj, két nap múlva ismét meghallgatjuk, a RAI zenekarának előadásában. 
Siettünk kifelé az operaházból, hogy ne kelljen taxiért harcolni. Legnagyobb csodálkozásunkra 15 taxi állt sofőr nélkül a droszton. Három japán fiatalember jött a tér másik oldaláról, ahol szerintük 25-30 taxi állt, szintén vezető nélkül. Kiderült: az UBER taxizás ellen tiltakoznak egész Európában. Ami egy nagy marhaság, mert így pláne mindenki az UBER-t keresi, ha nincs rendes taxi. 
És akkor ért a kellemes csalódás. A villamos-és buszmegállóban olasz-angol vegyes nyelven több kedves olasz sietett segítségünkre. Végül egy idős hölgy feltuszkolt minket egy buszra a Sousa pályaudvarig, ahol át akart szállíttatni a metróra. Mindössze „una” megálló a főpályaudvar, mutogatta kézzel-lábbal. (szemben lakunk.) Mire átrohant velünk a metróhoz, azt már bezárták. Egy kutyás fiatal lánynak szabályosan átadott minket, aki megnézte az okos telefonján, mikor jön a következő éjszakai metrópótló busz, és mivel a lány is arra várt, rábízott. Nekem nagyon tetszett ez a hozzáállás, bár úgy voltam vele, mint a viccben, hogy oda-vissza taszigálják jó emberek a vakot az utca két oldalára, pedig nem is akar átmenni. Ha várunk még tíz percet, ahogy az egyik ifjú javasolta, egyenesen hazahoz a következő villamos. És mivel megéheztünk, a normál éttermek már bezártak, egy kis török étteremben ettünk pizzát és kebabot éjjel egykor. Izgalmas, jó napunk volt.



<< Vissza a listához
E-mail: huszm@t-online.hu