2014.04.03
Gyönyörű Portó
Portó látványa a Ponte Luis I. hídról.

Szerda reggel végre kisütött a nap. Már kipróbáltuk az összes közlekedési eszközt, kivéve a „kisvonatot”. Reggeli után a Magic nevű turista kisvonattal indítottuk a napot. A Ponte de Infanta hídon keresztül átmentünk a túloldali városba Vila Nova de Gaia-ba. Senkinek nem tűnik fel, hogy a híd két oldala két külön város, de a helyiek így szokták meg, külön nevezni őket. 
Első megállóknál otthagyott a kisvonat. A Real Companhia Velha pincészetnél közlik, hogy egy óra múlva jön a következő. Addig itt mindent megmutatnak, még portóit is kóstolgatunk, hiszen az benne van az árban. Kimerítő leckét kaptunk a portói készítéséből. Kezdtük egy kisfilmmel, ami a történetét meséli el. Megtudtuk, hogy már a bronzkorban volt szőlőművelés a Douro völgyében. A rómaiak alatt kiterjedt szőlőtermelés és borkészítés folyt. Az első írásos emlék a „portói bor”fogalomról az1678-as vámház könyveiben jelenik meg. Folyamatosan nőtt az exportált bor mennyisége. 1749-ben már 19.000 hordót számláltak.
Majd levezettek a picébe, ahol nem győztünk csodálkozni a hatalmas hordók között előadott portói bor meséken. Az angolok, hogy a hosszú tengeri úton ne változzon a bor minősége, konyakot adtak a borhoz. Így sokkal kellemesebb, lágyabb lett az íze. Miután nagyon keresetté vált a „portói” egyes kereskedők hamisítani, keverni kezdték a borokat. Ez minőségromláshoz vezetett. 
1756. szeptember 10.-én I. Joao király megalapította a Rela Companhia Velha társaságot. Ők lettek az igazi portói letéteményesei, a minőség őrzői. Ahhoz, hogy a bor valóban minőségi legyen, Pombál márki rendeletére behatárolták a Douro völgy bortermelő területét, ezzel a világon elsőként szabályozták a bortermelést.
Lassanként az egész világon megismerték a Royal Porto borokat. Ma 120 millió palack portóit exportálnak. A Real Companhia Velha 2006-ban ünnepelte 250 éves fennállását. Története szorosan összefonódott Portó város történelmével.
A pincészetben több millió liter bort tárolnak a fahordókban. Itt érlelik a borokat. A portói borok az idő múlásával nem romlanak. Vannak 10-20-30-40 éves boraik. Az áruk koruknak megfelelően nő. Láttunk egészen régi 1950-es évekbeli hordókat is. Minden hordón szerepel az évszám és más fontos adat. 
Csak ketten voltunk a „csoport”, de ugyanúgy megkóstoltattak velünk egy nagyon édes fehér és egy kellemes vörös portót. Idáig megérte a kisvonat, ami aztán körbe vitt a város már ismerős helyein. 
A végállomásnál kiszállva a Ponte Luis I. híd felső szintjén sétáltunk át a túloldalra. Istvánnak tériszonya van, ilyen helyeken nem szeret mászkálni. Mégis hősiesen végigsétált rajta, bár lenézni nem mert, csak fotózott. A hídról csodálatos a kilátás Talán ez a Cais de Gaia oldali látvány a leghosszabban tartó emlékkép egy Portót látogató számára. Szívet melengető látvány a szendvics-város színes tetői a kilógó templomtornyokkal, a zöldbe boruló és virágzó színes fákkal, a festői folyókanyar, a vízen a hordókkal teli kishajók, a sűrűn sikló turistahajók és az emeletes Dom Luis hídon közlekedő modern sárga metró kocsik. Egyszerűen felejthetetlen. Mindezt napsütésben, a felhők szíves dekorációjával.
Kigyönyörködtük magunkat. Visszafelé már nem vártam el egy újabb hőstettet a páromtól, így felszálltunk a metróra és visszamentünk egy megállót. Innen a már ismerős Funicular dos Guindais siklóval a parton élveztük tovább a várost, és egy késői halebéddel fejeztük be a folyó körüli napot.
A szállodával szemben egy kisebb dombon áll az Igreja Santo Ildefonso sok lépcsőn megközelíthető barokk templom. Minden nap elmentünk előtte anélkül, hogy bementünk volna. Mivel nem esett, nem csúsztak a kövek, meglátogattuk az 1724 és 1730 között épült, szép, kék-fehér homlokzati csempéiről nevezetes kéttornyú templomot. Ovális belseje neoklasszikus aranyozott oldalkápolnákkal teli. A főoltár annak a Nicolau Nasoninak a munkája, aki később a Clerigos tornyot is építette.
Az előző blogban azt ígértem, írok a portugál konyháról. Röviden: A portugálok kedvenc ételei a szardínia (főleg grillen sütve), a tonhal, a sós tőkehal, a rákból készült krokett, és a tenger gyümölcsei.
Igazi nemzeti ételük a tőkehal. Állítólag 150 féle módon tudják elkészíteni. A tőkehalat krumplival és tojással eszik, ecettel és olíva olajjal ízesítik. Leghíresebb a szárított sós tőkehal a bacalhau.
Portugál nemzeti leves a Caldo verde krumpliból és a csak Galiciában termő káposztából készül. 
Érdekes volt találkozni az un. Feiojada étellel.  Brazíliában egykor a rabszolgák szombati étele volt. A fekete főtt babba a héten készült maradék főtt és sült húsokat rakták. Szombatra minden belerakott íz „összeért”. Később nemzeti étellé vált. Brazíliában többször volt szerencsénk enni. Itt fehér babból és tengeri herkentyűkkel készül. Mint feiojada de marisco ismeretes.
A fekete disznóból porco preto vagy porco ibéricoból készült ételek drágábbak. A vadon tartott (és nem moslékkal etetett) állatból több féle finomságot késztenek. Kicsit divat is szerintem, mint nálunk a nagy mangalica láz.
Hogy édesszájúak-e?  Erről legjobban süteményeik árulkodnak, amit a nagyon sok cukrászdáikban, bisztróikban árulnak. A pastel de nata vanília krémmel töltött és fahéjjal megszórt leveles tészta. A pastel de Belém vaníliakrémmel töltött, leveles kosárka egyenesen a sütőből. Melegen adják. 
De bárki bármit mond, itt halat kell enni hallal. A legegyszerűbb mód, ahogy a frissen kifogott, megtisztított, tengeri sózott, olíva olajas halat a sütőlapon megsütik, hozzá főtt vagy sült krumplit adnak, és vegyes zöldsalátával tálalják. Felveszi a versenyt a legnagyobb séfek kreációival. Ők ugyanis alkotnak valamit, átnevelik az alapanyagot, valami apró szépség jön ki a tányéron mindenféle felesleges dologgal megbolondítva, de az már nem hal. Csak azt sajnálom, hogy haldesszertet még nem találtak ki ezek a halas népek. Szicíliában szicíliai hallevest, itt grillezett halat kell enni. És mindezt Portói borral öblögetni, hogy az élet még szebb legyen.
 



<< Vissza a listához
E-mail: huszm@t-online.hu