2011.03.17
Esős Róma
Az egyik Borghese palota - a Museo e Galleria Borghese

Szerdán egész nap esett. Előre szerveztünk programot a Galleria Borghese-be. Interneten kap az ember két megjelölt órát. A megadott idő előtt félórával fel kell venni a jegyet. Tömeg sorakozik az esőben, senki nem akarja lekésni a bebocsátás idejét. Nincs sehol hely leülni, vagy kulturáltan várakozni. A négy asztalos presszóban duplájáért kapsz egy kávét, mintha állva innád ugyanott. Majd sorba állsz, hogy bemehess – de a kijövők rajtad keresztül taposnak. Nemzetközi kulturálatlanság veszi kezdetét, ha olasz a szervezés. Majd reménykedhetsz, hogy a liftet használni tudod. Tudnád, csak az arra kijelölt „intézkedők” kulcsával. De épp azok nincsenek sehol. Elkeveredtek volna kulcsostól? Vagy sürgős megbeszélni valójuk van egymással? A nápolyi reptéren volt hasonló állapot, emberek sorakoztak négy munkaidejét töltő fecsegő előtt. Amikor abbahagyták az előző napi meccs kibeszélését, álltak csak neki a poggyász felvételnek. Mondtam a páromnak, már tudom, miért megy tönkre örökké az Alitalia.

 Szóval a kultúráért nagyon meg kellett szenvedni. De az 1605-ben létesített több palotában lévő Museo e Galleria Borghese megéri a macerát.

 Az első emelet Canova és Bernini gyönyörű szobraival már csillapítja a dühöd, elfelejted az addigi bosszankodásaidat. A képtár: Tizian, Cranach, Raffaello, Bassano, Lotto, Giorgo Vasari, Veronese, Tintoretto, az olasz festészet gyöngyszemeit látva máris jobban érzed magad. Az meg kifejezetten jóleső érzés, hogy ennyi ember kíváncsi a művészetekre.

Ötödik alkalommal vagyunk a városban. Csak kellemes élményeink vannak. Egyik alkalommal a Marriott Flora nevű szállodájából indultunk késő délután a spanyol lépcső felé. Céltalanul bolyongtunk az utcákon, vacsora előtt voltunk. Egyszer csak egy musicalszínház előtt megálltunk megnézni a Hello Dolly fotóit. Nézd csak, milyen nagy a hasonlóság az itteni szereplők, és a film szereplői között. Nem nézzük meg? - kérdeztem vállalkozó szellemű páromat, aki sok beszélt nyelvéből épp az olaszt nem beszéli. A filmet sokszor láttuk, ismerős a történet, a dalok bármely nyelven élvezhetők… Bementünk. Nem zavart a nyelvtudás hiánya. Sőt: Valami pluszt kaptunk, az olasz nyelv pörgése rátett a fergeteges játékra. Kifejezetten élveztük. Mire vége lett az előadásnak, piszokul megéheztünk, hiszen eredetileg is vacsorázni indultunk, csak közbe jött három felvonás. Már minden bezárt a környéken. Végül egy ristoranteben kötöttünk ki. A tulaj megsajnált bennünket. Megnézem, mi van a konyhán maguknak jelszóval egy istenit vacsoráltunk a társaságában. Gyakorolta az angol nyelvet - mondta, de szerintem ilyen a természete.

         Két év múlva megint arra jártunk. Éppen ráfordultunk a Via Venetora, amikor kiabálást hallottunk: Hé, Ungheresi! - hallottuk a hátunk mögül. Az étterem tulaja ismert fel bennünket. Nem jönnek hozzám egy jó vacsorára? Mit ne mondjak. Ez nem egy kis falu, ahová ritkán tér be egy idegen. Jól esett. Ha Róma, vagy a rómaiak valahol szóba kerülnek, nekem mindig a cimbi jut eszembe.

Most, évekkel később mivel a szobrokkal, képekkel, még az építészeti gyönyörűségekkel sem lehet jól lakni, elindultunk megkeresni az éttermet. Már majdnem három óra volt, az eső is esett. Amikor befordultunk a Via Sistina-ba , már hallottunk egy ismerős kiabálást: Itt vannak a magyar barátaim! Nem akartam hinni a fülemnek. Hogy a csudában ismert fel bennünket? Ó, én a hölgyre pontosan emlékszem, és te meg úgy nézel ki, mint egy régi öreg amerikai színész, mondta ezt barátunk, aki viszont szakasztott mása Pavarottinak. Az étteremben ült egy fiatal magyar pár is, csak néztek, amikor elmondtuk nekik a történetünket. Akkora sziciliai hallevest, majd sült halat kaptunk, ami egy hétig is kitart. Boldogan újságolta, hogy kétszeres nagypapa, sőt: újabb unokája érkezik. Ilyen kellemes emlék sokáig megmarad. És jegyezzük meg az étterem nevét is: La Tavernetta del Pescatori a Via Sistina utcában.

Este a Teatro Olimpico-ba mentünk a MOMIX nevű amerikai táncegyüttes Botanica című produkcióját megnézni.

Ha valaki megkérdezi, mit láttunk, nehezen tudnám elmesélni. Nem tánc, hanem mozgásművészet, hihetetlen anyagokkal való játszadozás, káprázatos mozdulatok, fantasztikus látvány a szemnek, ami megmozgatja a fantáziádat, és kíváncsivá tesz. Közben azt csodálod, mi mindent lehet az emberi testtel kifejezni. Ilyet még sohasem láttunk.

A MOMIX alapítója Moses Pendleton egy kis tehéntartó farmon nőtt fel Vermontban. Angol irodalom mellett táncolni tanult, az 1980-as Lake Placid-i Téli Olimpián szóló táncot mutatott be. A következő évben megalapította a MOMIX együttest, amely ma már a világ egyik legnépszerűbb és mindenhol szívesen látott együttese.

A 10 gyönyörű testű fiatal táncos, atlétikus mozgáskultúrával adta elő Pendleton vízióját a négy évszakról, az állatokról, növényekről. Nem tudom szavakban visszaadni, amit láttunk. Fergeteges, elsöprő erejű élmény volt. Ha valakit bővebben érdekel, üsse be a keresőbe, hogy MOMIX, és néhány ragyogó részletet láthat a you tube-on.

Éjfélkor elkezdődött a hatalmas tűzijáték. Az egyesítés 150. évfordulóját ünneplik ország szerte. Az éjszakát a Nemzeti Lobogó Éjszakájának nevezik. A szállodánk ablakából láttuk, hallottuk.

 

 



<< Vissza a listához
E-mail: huszm@t-online.hu