Nagyot csavarogtunk péntek délelőtt a kellemes „partly” napos időben. Azt hinné az ember, hogy Manhattanben már nem lehet tovább építkezni, minden hely „betelt” a sziklán, de most is látunk tavaly óta befejezett épületeket, és újabbakat kezdenek a belső belvárosban is. A régebben lepusztult részeken új fejlesztésekkel találkozni. Nagyon értékes itt a terület. Ha kívánhatnék itt, egy száz négyszögölnyi területet magamnak, parkolót nyitnék a területen, és hamarosan meggazdagodnék. Nem nagy beruházással óránként 8-9 vagy napi 25-30 dollárt lehet kérni a parkolásért. Manhattanban nem érdemes kocsival közlekedni, ha itt lakik az ember. Jó a közlekedése, áttekinthető, és New Yorkban 12. 779 taxi licenc van forgalomban. Főleg Manhattanben közlekednek, aránylag olcsón. (Ha viszonyítunk egy buszjegy árához.) Aki itt turistáskodik, és mászkálni szeretne, mindenképpen megéri bérletet vásárolni.

            Péntek esti programunk a Jazz at Lincoln keretében Jeanine Tesori sikeres musical dalszerző és rendező estje volt az Allan Roomban. Két musicaljét láttuk, a Swing-et és a Thoroughly Modern Mille-t az elmúlt években. Ő maga vezeti a műsorát, közben mesél, énekel, zongorázik, és vezényel. Klasszikus zenészeket jazz zenészekkel vegyít, sztepptáncost épít be hangszerként a zenéjébe, nagyon izgalmas, és nívós műsor volt. A fiatal (49 éves) Tesori sokoldalú zenész. És nagyon jó alakú, szép nő. Brecht megzenésítésétől, jazzen keresztül, musical és klasszikus zenéig mindent tud. Az estén előadók, elsősorban musical színészek mutattak be néhány részletet sokoldalú zenéjéből. A programfüzetben felsorolt különböző díjaikat nehéz lenne összeszámolni. Gospel és jazz, musical, Shakespeare megzenésítés, sztepptánc klasszikus zenével kombinálva, közel két órán keresztül. A világhírű operaénekesnő, Laura Flanigan is a szereplők között volt, nem számított csodának. Megint sikerült beletrafálni egy jó estébe.

            Szombaton gyönyörű, napos idő, sehol egy felhőfoszlány, 53 fok, ami Celsiusban 11 körüli. Kitört a tavasz. Ahová nem süt be a nap, és nem főútvonal, főleg a parkokban, és ahová alig egy hete összetolták, még sok helyen tartja magát a megkeményedett maradék hó. Okos gépek megolvasztják a havat, és a forró vízzel azonnal mossák az utakat. (Nem tudom, a mínuszokban ez mennyire működik.)

            Korán kezdtük a sétánkat, még a tömeg előtt felmentünk a Rockefeller Center Top of the Rock kilátójába. Fantasztikus a város a hatvankilencedik emeletről. Az ember dünnyög sok minden miatt, ami szerinte nem, vagy nem jól működik New Yorkban, de amikor itt körbenéz, nem tud, csak a csodálat hangján megszólalni. Mert ez a látvány üzen. Azt üzeni a mai már elfajzott népnek, hogy volt itt egy „hőskor”. Hogy a világ minden részéről különböző kultúrákból, különböző szokásokkal idejött emberek közös műve ez a hatalmas város. Hogy tudtak összefogni a közös cél érdekében. Amikor a hollandok eladták ezt a szigetet, normális ember nem gondolhatta, hogy a két hatalmas folyó közötti óriási sziklán égbe törő város épül. És folyamatosan épül. Együtt van itt a kezdet, és az idei év. Nekem a kezdeti felhőkarcolók, az egymásra rakott kockák, a vörös és sárga téglák, a faragásokkal díszített kapubejárók és ablakok, vagy később, az art deco jegyében gyönyörűen megépített, és dekorált házak jobban tetszenek, mint a beton és üvegkalitkák, de ez nem vita tárgya, ez ízlés kérdése.

Lejöttünk a tetőről, felszálltunk egy buszra, és elmentünk a City Hallhoz. Szép ez a környék is, a modern szobrokkal, régi virágos szökőkúttal dekorált parkkal, a Brooklyn híddal, kár hogy a régebben épült harmóniába most belegyömöszölnek egy vékony, égbetörő randaságot.

Megnéztük a World Trade Center helyén növekvő építkezést. 104 emeletesre tervezték, 2013-ban lesz kész, már elérte a 20. emeletet. A Pénzügyi negyeden keresztül sétáltunk a Battery Parkba, közben bementünk a Szt. Paul templomba, az egyetlen eredeti állapotában és funkciójában megmaradt épületbe, ahová George Washingtonnak az első útja vezetett eskütétele után. A templom előtt a régi sírok leérnek a kerítésig. Szemben az utcában a Ground Zéró (a maga már 20 emeletével.) Fura gondolatokat ébresztenek így együtt.

             Koradélután a parti séta után ebéd közben azt figyeltük, hogy egyre több embert visznek át a komphajók a Szabadság szoborhoz. Ez is a tavasz csalhatatlan jele.

Este a Lincoln Center Theaterben a South Pacific musicalt, Rodgers & Hammerstein 1949-ben írt és 2008-ban újrarendezett darabját néztük meg. Bemutatásakor minden létező Tony díjat besöpört (10 darabot), a felújításkor is díjeső övezte. Televíziós feldolgozás és film is készült belőle. Sokak szerint azért „örök” ez a musical, mert bármikor hallgatható dallamokat írt bele Rodgers. A felújítás után azt írták, hogy a darab a valaha színpadra állított legromantikusabb musical. (A kritikusok mindenre találnak egy leg- jelzőt.)

            Nagyon kiérlelt előadást láttunk, hallgattunk. David Pittsinger, a darab francia ültetvényese nem ismeretlen a nemzetközi operaszínpadokon. Bassz-baritonja gyönyörűen szólt. Loretta Ables Sayre alakította a „Bloody Mary”-t a fűszoknyát és egyéb, dél-tengeri „népi” tárgyakat (szárított emberfejeket) áruló nőt. A Hawain élő Sayrenak nemcsak gyönyörű hangja, de színészi játéka is magával ragadó. A főszereplő Laura Osnes mielőtt átvette volna a szerepet, a Grease főszerepét játszotta, amiből TV produkció is készült. Meglepő, milyen nagy zenekar kíséri a darabot. 30 zenész ritkán szerepel egy musicalben.  A rendező és a színpadtervező már ismert volt számunkra, a Donizetti opera is az ő munkájuk volt. Első hallásra is fülbemászó dallamait dúdoltuk hazafelé.

A vasárnap barátnőnké, Judyé, máris indulunk hozzá New Jerseybe.