Szerda reggel szerencsére a beígért hóvihar „törölve”, de a felhős, csepegős idő benti programokra kényszerít. A közelben lévő „International Center of Photography” Múzeumba mentünk, amit Cornell Capa (azaz Friedmann Kornél), Robert Capa öccse alapított 1974-ben. Azóta közel 3000 fotográfus műveit mutatták itt be. Több mint 100. 000 eredeti fényképük van. Iskolájában több ezren tanultak.

            Négy kiállítás közül hármat néztünk meg: Miroslav Tichy kiállítását, a Szürkületi látomások – Szürrealizmus, Fotográfia és Párizs, valamint a kanadai Alan B. Stone fényképeit.

            Miroslav Tichy képein az 1960-70-es évek Csehországa elevenedik meg, Kyjov kisváros életének bemutatásán keresztül. Főleg nőket fényképezett. Elsősorban „részleteket”, fenekeket, domborulatokat. Soha nem nősült meg. Bár az utóbbi ötven évben nem tette ki a lábát a cseh kisvárosból, képeit 2004-ben Sevillában mutatták be. Azóta Párizs, Zürich, Sydney és most New York kiállítótermeiben látható. Mivel soha nem hagyta el városát, saját kiállításait sem látta soha. Nem is érdekli. Elborzadva néztünk a róla készült filmet. (Egy kicsit bolond is lehet) Hogy lehet így élni a huszonegyedik században, patkányok között! Elhanyagolt házban, koszban. Körülötte mindenütt rendetlenség, ő maga is elképesztő látvány. Arról nem beszélve, milyen kép marad meg a nézőben Csehországról a film után. Az 1926-ban született „mester” először festett. A filmen bemutatott képek szerint nem is rosszul. De úgy találta, előtte már mindent megfestettek, áttért a fényképészetre. Saját „ gyártmányú”, hulladék anyagokból összebuherált, ám működő fényképezőgépeivel - amik a kiállításon is szerepeltek - készültek a „művek”.

            A Szürrealizmus, Fotográfia és Párizs kiállítás fotói az 1920-as és 30-as években készültek. Jacques-André Boiffard, Brassaï, Ilse Bing, André Kertész, Germaine Krull, Dora Maar, és Man Ray szokatlan szerkesztésű, különböző technikai manipulációkkal készült képei adnak bepillantást a korabeli párizsi életbe. A közel 150 fotó mintegy 20-25 százaléka két magyar származású fotós: André Kertész, és Brassai, eredeti nevén Halász Gyula alkotása.

            Alan B. Stone kanadai fotográfus az alkotói folyamatot ábrázolja. Hányféle módon lehet elkészíteni különböző képeket. Elsősorban Montrealt fotózta érdekesen.

            Este a Hair musical ismételt megtekintése várt ránk. Ausztráliában vizsgaelőadáson láttuk a darabot, a filmváltozatot többször is. A kiérlelt produkció 2009-ben a „Legjobb musical felújítás” Tony díját kapta. Ezen a héten játsszák utoljára ezzel a szereposztással, megy át Londonba.

            Változatlanul azt hiszem, elsősorban tánctudásuk különbözteti meg a New York-i és Londoni musical színészeket más országok musical színészeitől. Tánctudásuk a legtöbb esetben remek hanggal párosul. (Vagy komolyan veszik a castingot, és nem számít a ki kinek a lánya, barátja, pártszimpatizánsa?) Nekem kicsit „durva” volt a rendezés, hangsúlyosan az állatias szexualitás került előtérbe, egészen odáig, hogy az első felvonás végén anyaszült meztelenül állnak a színpadon a szereplők. Szerintem nem ez volt a szexuális forradalom, a lélek nélküli kamaty. A második felvonás számomra is hibátlan volt. A befejező jelenet egészen magával ragadó. Az egész előadás alatt „interaktív” színházban voltunk, a szereplők állandóan lejöttek a színpadról a nézőkhöz. A végén színpadra hívták táncolni a közönséget. Az első színházi esténk volt, ahol bőven maradtak a nézőtéren üres helyek. (Lehet, hogy régóta van műsoron.) Mellettünk ült egy nagyon jó karban lévő, negyvenesnek gondolt 63 éves csinos hölgy. Soha nem ment férjhez, mert a vőlegénye a vietnami háborúban esett el. Ezért szereti ezt a darabot. Most látta hetedszer. Szerintem a jóból is megárt az ennyi. A jóslat ellenére kellemes estében a Times Square-n keresztül szépen hazasétáltunk.

            Csütörtökön egy régi barátunkkal találkoztunk, örültünk, hogy tavaly óta nem öregedett. Vele töltöttük a napot. Kikísértük a közeli buszpályaudvarra, majd gyors átöltözés után irány a MET. Jegyünk volt Rossini: A sevillai borbély című operájára.  

Az a Maurizio Benini vezényelt, akit már tavaly is láttunk a MET-ben vezényelni.

„Ismerősként” üdvözölhettük Rosina szerepében Diana Damrau német világsztárt, Rigoletto Gildájaként hallottuk a MET-ben. Count Almaviva: Lawrence Brownlee  amerikai tenor.

Figaro: Franco Vassallo olasz tenorista, a Szerelmi bájitalban hallgattuk tavaly ugyanitt.

Dr. Bartolo: Maurizio Muraro olasz világsztár basszus. Don Basilio: Samuel Ramey amerikai, Timur szerepében láttuk a MET közvetítésben.

            Már a nyitány alatt felvillant Bartlett Sher rendező koncepciója: ez egy vígopera.   Fergetegesre rendezte, tele gaggel, a közönség dőlt a kacagástól. A remek színpadképek Michael Yeargan munkája. Ők ketten már többször dolgoztak együtt, közös munkájuk a South Pacific musical felújítása, több Tony és Drámai rendezési díjat nyertek vele.

Az ismerős ária, Figaró belépője egy hatalmas echós szekér tetejéről csendült fel, amit asszonyok húztak, és a Bohémélet ünnepi utcai jelenetéből ismert szamár „tolt”. A szamarat úgy látszik, erre a szezonra szerződtette az operaház, és ki is használja. Amíg a színpadon volt, állandóan egy kisseprűvel fésülgette egy statiszta. Lehet, hogy a fizetése mellé ez a természetbeni juttatás? Remek volt.

            Az igazi nagy élmény az énekesek teljesítménye volt. Diana Damrau koloratúrja bámulatos, színészi játéka remek. Franco Vasssalo Figarója így van megírva, jobb nem is lehetne. Úgy látszik, vígoperák vannak a „génjeiben”(vagy Donizetti). Maurizio Muraro és Samuel Ramey két remek basszus. Minden szuperlatívuszunk ellenére egyetlen probléma volt, talán nem is a futottak még rovatban, hogy a rendezői koncepció kissé a zene rovására ment. Az egyébként hatalmas színpadot meghosszabbították, befedték a zenekari árok nagy részét, ezért a zene csak fortéban volt az igazi. Az ember mondhatná, hogy ilyen énekesek mellett minek is a zene, az emberi hang a legszebb hangszer, de tudjuk, ez csak utóideológia. Mert az opera a zenéről szól. Ezzel együtt óriási élményben volt részünk.