Kellemes, szél nélküli napsütésre virradtunk hétfőn. Közlekedésileg is remek helyen lakunk New Yorkban, a szállodával szemben induló buszok mindenhová elvisznek.

Hétfőn délelőtt a színház és hangverseny jegyeinket mentünk átvenni, hogy ne kelljen hosszú sorokban kígyózni a „will call” ablakoknál, mint a vasárnapi koncert előtt, a Carnegie Hallban. Már minden jegyünk beszerezve. Lenne még mit megnézni, meghallgatni, New Yorkban, de sajnos, elfogytak az estéink, mindegyikre van programunk.

Nemrég nyitották meg a Lincoln Center egy újabb részét, a David Rubinstein Atrium-ot (Rubinstein 10 millió dollárt adományozott, ezért nevezték el róla ezt a közösségi helyet), ahová bárki besétálhat. Hetente egyszer ingyen koncert, kávézó, rengeteg ülőhely, ingyenes WI-FI, szép belső szökőkút, remek faldekoráció. Itt lehet az összes Lincoln Center intézmény látogatására szervezett túrákra befizetni, jegyeket vásárolni, programjaikról plakátokat és prospektusokat kapni. Csak megpihenni is bemehetsz, sőt nyilvános, ingyen toalett van. Csak úgy. Tiszta, modern, mindennel ellátott. Az ilyen helyekért is érdemes szeretni a várost.

Nagy örömmel fedeztük fel Fischer Iván fotóját prospektusokon és plakáton. Március végén vezényli a Fesztiválzenekart két alkalommal, és más zenekart is vezényel. Már most hirdetik, hogy 2011 januárjában is itt koncerteznek. Este a hangversenyen mögöttünk ülő hölgy, ismerősének ecsetelte Budapest gyönyörűségeit. Jó érzés volt. Ritka pillanat manapság, amikor az ember örülhet magyarságának. Csak ne kellene az otthoni anyázásokra, stílusra gondolni! (Nem a művészetre gondolok, bár egyesek szerint a politika is az. Aki ezt mondta, vagy nem művészetkedvelő, vagy nem hallott még magyar politikust beszélni, viselkedni.)

Hétfőn este a már többször hallott Londoni Filharmonikus Zenekart Vladimir Jurowski, a világ vezető karnagyai között szereplő fiatal orosz karmester vezényelte az Avery Fisher Hallban. Németországban már az összes nagy zenekart vezényelte, a berlini Komische Oper zenei vezetői tisztjét is betöltötte.

Műsoron: Beethoven Hegedűversenye és várakozásunkkal szemben Brahms 2. (és nem a 3. , ahogy vártuk) szimfóniája. Másfél hónapon belül harmadszor hallgathattuk. (Miamiban a clevelandiek, vasárnap a lipcseiek és hétfőn a londoniak.) Mi néztük el a programban odahaza. De minden, még a műsoron tartott művek is a divat hullámzásának vannak kitéve. Úgy tűnik, mostanában minden karmester a másodikat kedveli. Brahmsot mindketten szeretjük, nekem a harmadik a kedvencem. Rongyosra hallgattam otthon a CD-n, de élőben azért más. Vártam, hogy megszólaljon a fő motívum, ami a harmadik tételben olyan gyönyörűen van kidolgozva. Ha véletlenül a temetésemen megtisztelnek annyi idővel, papi szöveg nem kell!!! (halálom után se agitáljanak), ezt kérem helyette „szív küldi szívnek szívesen”. Legalább a harmadik tételt játssza le valaki. Egy élő zenekar lenne az igazi, de kiegyeznék egy jól működő hangszóróval is.

Most, hogy néhány héten belül harmadszor hallottuk élőben a másodikat, nem tudnék sorrendet felállítani, melyik előadásban volt a legjobb. Ahhoz egy Fáy Miklósnak kellene lennem. Értelmetlen is sorrendeket felállítani zenekarok, vagy előadók között. Szerte a világban egyre jobb a zenei képzés és egyre több, egészen kiváló előadó bűvöli a közönséget.

Thomas Zehetmair osztrák hegedűművész, igen nagy érzékenységgel játszotta Beethoven hegedűversenyét. Kár, hogy Beethoven nem írt többet. Ezt az egyet tökéletesre alkotta, és Zehetmair tökéletesen játszotta. Ez az egyik olyan zenedarab, amit bármikor szívesen meghallgatunk.

Kedden reggel gyönyörű napsütésben buszoztunk a Guggenheim Múzeumba. Több év után végre befejezték a külső felújítást, bár a belső terek, ahol mindig különböző kiállítások láthatók, most üresek.

Két kiállítás miatt igyekeztünk ide: Párizs és az avantgarde, valamint a Thannhauser gyűjtemény, amit még soha nem sikerült megnéznünk, hol átalakítás, hol egyéb csalafintaságok miatt.   Az első kiállítás nem dobott fel. Braque, vagy Picasso kubista képei nem kedvünkre valók. De a gyönyörű Chagall: Párizsi háztetők és Modigliani: Sárga pulóveres nője is a kiállítás része, ami miatt érdemes volt jegyet venni.

A Thannhauser gyűjteményben: Picasso: Vasaló nője, Renoir, Cézanne, Pissaro, van Gogh, Gaughin, Toulouse-Lautrec kedvenc impresszionistáink színe-java.

A Centrál Parkban még nagy a hó. A mellékutcákban most takarítanak a gépek, és a kézi lapátolók. (Demokrácia ide-oda, egy fehér sem volt köztük.) Lefotóztam a tó jegét is, a rajta terpeszkedő hóval, bizonyítandó, hogy igaz a múlt heti hó-történet.

Egy busszal a Rockefeller Centerig, a korcsolyázó térre néző étteremben késői ebéd, majd gyalog a 6. sugárút és a 39. utca sarkán lévő szállóba átöltözni. Este: Metropolitan Opera. Puccini: Bohémélet. Sokadszor, egyedülálló szereposztásban.

Vezényelt: Marco Armiliato (már hallottuk a MET-ben vezényelni). Mimì: a nem véletlenül agyon sztárolt Anna Netrebko, most is remekelt. Musetta: Nicole Cabell amerikai szopránt már a Szerelmi bájitalban hallottuk(MET). Most is élettel teli, remek alakítást nyújtott.

Rodolfo: Piotr Beczala akit először Zürichben, a Rigolettóban szerettünk meg, és a Lammermoor Luciában is láttuk. Marcello: Gerald Finley kanadai világsztár bariton,

Schaunard: Massimo Cavalletti olasz bariton. Colline: Oren Gradus amerikai basszus,

Benoit/Alcindoro: Paul Plishka amerikai basszus (MET-ben a Toscaban láttuk.) Így, együtt ilyen ragyogó előadást ritkán hallani, bár a MET előadásai általában ilyenek.

Franco Zeffirelli többször rendez a MET-ben, most is remeket alkotott. A színpadkép nagyon „filmes”, de nagyon hatásos. Ehhez persze ott a hatalmas tér, a világ legnagyobb, legmagasabb operaszínpada. Ahogy felment a függöny, a közönség tapssal, és huuuúú-val díjazta. Tetszett, hogy a végét nem „taknyolta” el, igazi drámát rendezett a színpadon. Ehhez persze kelletek a „kellékek”. Elsősorban az énekesek, akik egytől egyig kiváló színészek is.     A Netrebko és Beczala páros már a Lucia di Lammermoor-ban is felejthetetlent nyújtott, de ebben a Bohéméletben szenzációs páros voltak. Sokan sírtak az előadás végén Mimi halálakor. 3800 néző fér a házba, telt ház volt, de a közönség nagyon vegyes. Talán a negyede tudja, hová jön. (Ebben a külföldiek is benne vannak.) De a többség, egyszerűen nem tud viselkedni. Úgy ül be az operába, mint egy moziba. Most már nem zavar, hogy nem tudják, mire való a ruhatár. De az igen, hogy az előtte lévő szövegfordításon hangosan röhögnek, megjegyzéseket tesznek, beszélgetnek, versenyt köhögnek, az nagyon is. Megdöbbentő, amit előadnak. A 1. felvonás után sokan eltűntek, aztán a 2. után is, egyet, vagy kettőt hallgattak meg. Közvetlen mellettünk és előlünk három pár is elment. Megérteném, ha rossz lett volna az előadás, de egészen kiváló, sőt: szenzációs volt. Kulturális különbségek?