Február 13.-14.-15.

Szombat késő délután ért a Canal Streetre a Krewe of Endymion parádéja.   Szerencsével átkeltünk a túloldalra mielőtt kordonnal lezárták az úttestet, mert 2400 maszkos felvonulása órákig tart. Ugyan néhány blokkal odébb ki lehet kerülni a felvonulást, (a Canal Street mindkét oldalán vonulnak, itt fordulnak meg), de óriási a tömeg. TV-ben néztük tovább őket. (A csatornák felváltva élőben közvetítik, és az Internet is.) Betervezett jazz estünkre sem tudtunk elmenni a lezárt utcák miatt. A rendőrök senkit nem engednek át a kordonokon. Itt senki nem bonthat kordont. És senki nem is érzi úgy, hogy ezt megtehetné. A parádé hatalmas bállal fejeződött be a Superdom stadionban. Idei vezetőjük a győztes futballcsapat tulajdonosa. Késő éjjelig hallatszott az utcákról a tömeg „szórakozása”. Nem kell felvonulás ahhoz, hogy jól érezzék magukat. Ilyenkor az egész város megszűnik rendesen működni, ugyanis nem csak a belvárosban vonulnak. Sokáig készülnek rá, magát a karnevált remekül szervezik. Már most tudják, mikor lesznek a következők, hiszen Húshagyó Kedd a csúcspont, attól kell visszaszámolniuk.

Vasárnap az egész napos őrületé volt. Szerencsére jó lett az idő, (ebben az időszakban ez a normális). Délelőtt az 1939-ben alapított Knights of Babylon csoport kezdte a felvonulást. A király kocsiját öszvérek húzták, 12 lovas követte. „ XIV Lajos”, ”Istar kapuja”, „Függőkertek” témájú, 20 kocsival érkeztek. 16 zenekar és táncoló csoport vett részt a menetükben, több lovassal. Kalapokat, nyakláncokat, baseball labdákat dobáltak.

Krewe of Okeanos-t 1949-ben alapították. Idei felvonulásukat a Valentin nap témája adta: „ Leszel- e az enyém,”  10 zenekar, és 10 tánccsoport kísérte a 250 tagot.

Krewe Mid-City. Az ötödik legrégebbi csoport 77 éve vonul. Elsőként ők borították be alumínium fóliával a kocsikat, hogy jobban mutasson. Csillogott a 17 kocsi a napfényben. Több tucat zenekar adta hozzá a hangos zenét.

Krewe of Thoth. 42 felvonuló kocsijuk között „ital kocsik” voltak. Singapore Sling, Salty Dog, vagy White Russian, ismert koktélok nevei. Több mint 1250 tag vett részt a felvonuláson, zenekarokkal és „tánccsoportokkal” egészítve ki a parádét.

Utolsóként este vonult a Krewe of Bacchus. A parádé királya Drew Brees lett, a legjobb játékosnak választott, Super Bowl győztes Saint csapat játékosa. A kocsikon 1350 tag dobált ajándékokat a nézőknek. ½ 11-kor, amikor vacsora után nagy nehezen újra átkeltünk a Canal Streeten, „haza menekülni”, még mindig vonultak. Parádéjukat a New Orleans Convention Centerben fejezték be, reggelig tartó bállal.

Estére komolyzenei programot szerveztünk, még otthonról. Az Inn on the Bourbon szállodában Bon Operatit néven három operaénekes Valentin napi koncertjét hirdették. A héten be is mentünk a szállodába megkérdezni, kell-e helyet foglalnunk. Nem kell, csak sétáljunk be, közölték. István felhívta őket, nem maradtak-e le valahol a törölt repülőjáratok miatt az énekesek. Jó, hogy telefonált – mondták - mert a programot Mardi Gras-ra való tekintettel töröltük! Az, hogy még mindig ott virít a honlapjukon a program, és személyes érdeklődésünkre is elfelejtették közölni, hogy elmarad, nem zavar itt senkit. Megdöbbentő, mennyire elhanyagoltak az amerikai honlapok. Egyszerűen nem aktualizálják őket. Már profik vagyunk, mindig, mindenre rá kell kérdezni. Ha bírjuk idegekkel a sok automatát, aztán automata módra válaszolgató élő „felhomályosítókat”. Szörnyen lebutított lett az egész világ, és ez, a legjobban, Amerikában látszik.

            Nem hagytuk magunkat. Ha már kikerülve a vonulást átverekedtük magunkat a francia negyedbe, a mellékutcákon a Decatur elején lévő olaszban remek Valentin esti vacsora mellett egy szoprán és egy tenor énekest hallgattunk, zongorakísérettel.

            És akkor jött a neheze, a szállodába való visszaverekedés. Mert szó szerint verekedni kellett magunkat a félig, vagy teljesen részeg üvöltöző tömeg között, ahol meghalni is csak állva lehetett volna, mint a fák.  Térdig gázoltunk a hatalmas szemétben. Egy rossz sci-fiben, éreztem magam, ahol az ember saját szemetébe fullad. Mindenütt eldobált papír, üveg, sörös, kólás és pizzás dobozok, ételmaradékok, a kocsikról ledobált gyöngyök halmokban. Egymást támogatva, húzva-vonva értünk vissza a szállodába, és megállapítottuk, hogy a jóból is sok a sok. Ez már tényleg megárt. Erre mondják, hogy az első percben jónak tűnt. Ezt két hétig művelni, már nem lehet élvezet. Azon meg külön ki vagyok akadva, hogy a világ legnagyobb adósa, az Államok mennyire pazarol. Mindennel. Ez a karnevál tökéletesen bizonyítja. Az elszórt csomagolóanyag, a rengeteg szétszórt „ajándék” nem csak környezetszennyező, de sokba is kerül. Vajon meddig hagyja a társadalombiztosításról még csak nem is hallott kínai polgár, hogy az ő munkájából keletkezett kínai pénzzel segítsék meg az államok polgárait. Akik így szórják szét a „javakat”. Ahol az átlag polgár viselkedni sem tud, a munkája – ha van - lebutított részműveletekből áll. Persze mit kezdene az USA állampapírjaival Kína, ha be akarná váltani őket, ha megunná az örökös kölcsönadó szerepét? Mit venne el, magáncégeket? Azt hiszem egymás foglyai lettek a kölcsönadók és kapók, és ettől egyre jobban szenved a világ. Tény, a hétfői felvonulások kezdetére kitakarították a várost.

            Hétfőn délelőtt a Garden Districtbe, a város „amerikai szektorába”,(hatalmas kertes házak, görög, olasz, Anna királynő stílusú paloták) szerettünk volna kivillamosozni, ahol 1981-ben a St. Charles Inn nevű, ma is létező kis hotelben laktunk. New Orleans talán második legismertebb része egy mérföldre található a francia negyedtől, de szellemében egy világ választja el tőle. Tíz éve elvillamosoztunk egy italra, nosztalgiázni. Most is úgy képzeltük a délelőttöt. Sajnos a „Lundi Gras”(hétfői) felvonulások miatt a híres St. Charles Streetcar csak félig működött, az is délutánig. A visszajövetel bizonytalanná vált.

Ismét nyakunkba vettük a várost, és a Francia Negyeden keresztül kisebb pihenőkkel elgyalogoltunk a Marigny városrészbe. Bernard de Mandevill egykori ültetvényének a helyén ma a város legélőbb zenei klubjai vannak. Régi történelmi kreol házak, a központi utcája a Frenchman Streeten kiváló jazz klubok, éttermek. A Washington Square park kellemes pihenőhely, szemben a francia negyed nyüzsgésével.

Az utcán sétálva egyszerre egy nagy csapat jelmezes között találtuk magunkat. Fiatalok az egyik kedvenc new orleans-i étel, a „red bean and rice” (piros bab és rizs) jelmezébe öltöztek. Ötletes ruhákat, fejfedőket készítettek babból és rizsszemekből. Mókás álarcokat, színes parókákat, vicces sapkákat raktak magukra. Egészen más hangulata volt ennek a helyi parádénak, mint a nagy, a „hivatalos” felvonulóké.

A Snug Harbor híres jazz klubban kötöttünk ki, Charmaine Neville és barátai koncertjén. Fantasztikus zenészeket hallgattunk közel két órán keresztül. Neville barátai: dob, zongora, gitár, bőgő, mind kiváló muzsikosok. Az énekesnő Neville, maga a csoda. Torkában kincsek rejtőznek. Aki nem hallja, nem hisz el. Amikor „Bicska Maxi” dalát Amstrong hangján előadta, tátott szájjal hallgatta a közönség. És remekül használja a különböző, bőröndkéjéből elővarázsolt ütős hangszereket. Örültünk, hogy nem a sokadik felvonulást néztük, ami este tízkor, amikor kikerülve a felvonulást hazataxiztunk, még mindig tartott - hanem elmentünk a jazz klubba. Mert ha valamiért New Orleansba kell jönni, az elsősorban a jazz, az ilyen esték. (A kreol konyhát ki ne hagyjam. Egyik éttermükben olvastam: Sajnos, csak egyszer élünk. De szerencsére naponta háromszor étkezünk.)

            Elgondolkoztató volt, amit Neville az előadás közben elmondott. Futball győzelem ide, Mardi Gras oda – a város nagy része még mindig olyan állapotban van, mint a hurrikán pusztítása után. Csak ezekre az elővárosokra nem kíváncsi senki. A turisták nem arra járnak – így nem történik szinte semmi velük, és az ott lakókkal.